Irán: A cigis turista lány - II. rész
Beküldő: Vista 2013-09-10 10:32:00
Nagy meglepetés volt számomra, hogy a nagyvárosi utcákon mennyi nőt látni orrplasztikai műtét nyomát jelző ragtapasszal. Egyik ezzel is kapcsolatos, meghökkentő emlékképem egy fiatal lány, aki trendi fekete tunikában, frissen átfazoníroztatott, ragtapaszos orrával meghatottan, könnybe lábadt szemekkel térdelt Shirazban egy középkori legendás iráni költő sírjánál. Na, az ilyesmit illetem én egzotikus jelzővel.
Iránban Iszfahan várost szerettem a legjobban a nagyon változatos negyedei, nyüzsgő utcái, a mecsetek nyugalom szigetét jelentő udvarai miatt, és: piacok, utcai élet, örmény negyed és főként a letaglózóan monumentális, álomszép főtér. Éppen a főtér kapcsán jut eszembe, hogy mennyire hiányoltam a szórakozóhelyeket. A főtér csodájának egyetlen disszonáns része volt az, hogy az épületek emeleti szintjéről jól láthatóan "kibelezték" a hatóságok a kávézókat, teaházakat. Úgy értelmeztük az ott máshol is észlelhető jelenséget, hogy az iráni erkölcscsősz teokrácia nem akarja, hogy az emberek csak úgy összejöjjenek lazán kávézókban és kibeszéljék egymással az igazi véleményüket, pl. a hatalomról.
Jobb híján a családok, a baráti társaságok a tereken, és főleg a parkokban tanyáznak, este sok parkban láttunk a gyepre letelepedett, piknikező embereket. Visznek magukkal terebélyes szőnyegeket, termoszt, sok elemózsiát és jól, jámboran el vannak. Látták, hogy külföldi turisták vagyunk és mosolyogtak ránk, sokszor úgy éreztük, hogy legszívesebben meghívnának a körükbe. Az utcákon nem hallani zenét. Pedig egy üzletben felfedeztem helyi zenés CD-t és, amikor belehallgattam, sajnáltam, hogy nem tőle hangos az utca.
Az utcákat járva...
Apropó, az utca képe: nem látni kéz a kézben járó párokat. Jó, ahhoz hozzászoktam a világot járva, hogy sok kultúrával ellentétes a románcos, szerelmi érzelmek utcai kimutatása. Egy helyi ismerőstől azt hallottuk, hogy az egyetemisták és más fiatalok vad házibulikat tartanak, ahol nagyon is kiélik a fülledt erotika iránti vágyukat, főleg, hogy az egészet körüllengi a tilalmakkal kapcsolatos dac is. Iránban nagyon tetszettek a mecsetek. Csodálatosak, némelyikük meglepően hatalmas, dominálnak a kék árnyalatai, a stílus teljesen egyedi, más, mint a Közel-Keleten. Korábban soha nem láttam síita mecsetet, és nem tudom, hogy mind ilyen stílusú, vagy ez kizárólag Iránra specifikus. A kőfaragványok, a mozaikok, az építmények hangulata lenyűgözött, akárhány mecsetbe is néztünk be. Az Iszfahan kolosszális terén álló mecsetek meghatározott távolságból olyanok, mintha mesekönyvek illusztrációi lettek volna, főleg a mögöttük álló méltóságteljes és egyben misztikus hegyekkel.
Többször is bementünk mecsetek udvaraira, ahol gyakran láttunk embereket, ahogy csendben elmélyülten olvasnak valamit, vagy halkan beszélgetnek. Ilyenkor az ellazulás meglepő érzete hatalmasodott el rajtam, a nyugalom és a spiritualitás vonzáskörébe találtam magam. Viszont amikor egy-egy mecset előtt hangos tömeget láttam, rögtön belém hasított valami félelem a vallási fanatizmustól. Nem az, hogy veszélyben éreztem magam, csupán – őszintén – émelyegtem a miliőtől. Leginkább a sah uralma elleni győztes forradalom nagy hősének Khomeini ajatollah teheráni síremlékénél, az ottani nagy mecsetben és környékén volt ilyen furcsa negatív érzésem. Pedig nagyon érdekes és izgalmas a hely, a Teheránba látogató turistának mindenképpen tanulságos élmény lehet. Sokáig mégsem akartunk maradni, mert egy idő után az egész emlékkomplexum nyomasztani kezdett a csadoros zarándok nők csoportjai miatt.
"Egy bagós naplója"
Néhány mondat a cigizésről. Nő vagyok és dohányos. Iránban nem haboztam cigizni az utcán, a járókelők szeme láttára. Az elején eldöntöttem, hogy amennyiben a cigizésemre a helyiek durván reagálnak, akkor visszaveszek magamból ez ügyben, átmegyek diszkrétbe. Az elejétől látható volt, hogy a helyi nők nem cigiznek az utcákon, de nem érzékeltem, hogy rosszallóan néznek rám az emberek. Az apám (nem dohányzó) viszont teljesen másként látta a dolgot. Azt mondta, hogy szúrós szemekkel néztek rá az emberek, hogy miért engedi meg nekem ezt az orcátlan viselkedést. Apám szerint úgy néztek rám, mint egy velejéig erkölcstelen fehérnépre.
Egyszer aztán én is éreztem, hogy gáz a helyzet. Iskolás gyerekek egy népes csoportja bámult rám és főleg bűnös kezemre, amely éppen egy irtózatos cigarettaszálat szorongatott. Na akkor, kényelmetlenül érezve magamat, gyorsan eltávolítottam a bűnjelet. A teheráni repülőtér szűk dohányzótermében viszont a csadoros iráni nők minden szégyenérzet nélkül pöfékeltek férfiak társaságában. Úgy látszik csak az utcai cigizés az erkölcstelen. Egyébként úgy éreztem, hogy turistaként azért nem kell minden szabályt stréberen betartanom.
Milyenek az irániak?
Kifejezetten diszkrétek és elképesztően barátságosak, ráadásul nem nyálas jelleggel, mint egy-két egzotikus országban. A fiatalok feltűnően lelkesen kerülnek kapcsolatba külföldi turistákkal, de nem nyomulnak idegesítően. Jó, egyszer azért le kellett rázni egy társaságot, mert a fiúk folyton velünk (feltehetően inkább velem, mint a papámmal) akartak lenni. A 10 napos iráni utazásunk folyamán semmi kifejezetten negatív élményünk nem volt az emberek vonatkozásában. A hatóságok sem akadékoskodtak velünk. Az utazásunk után nevetségesnek éreztük azt, hogy ismerősök, barátok az iráni utazásunkat bátor tettnek hitték. De hiszen a közbiztonság Iránban tökéletes! Ha bárkit érdekel Irán, és félelmében nem utazik oda, annak csak annyi a mondandóm: indulj!
Ami az étkezést illeti, életemben nem ettem olyan finom rizst, mint egy Shiraz-i étteremben. Az a rizs fehér is volt, meg sárga is, szárított bogyógyümölcsök pompáztak rajta, és egy kanálnyi vaj, ami pár perc alatt szétolvadt e csodás étken. Nehéz pontosítani, hogy miért és hogyan, de a rizs bizonyosan erőssége az iráni konyhának. Persze a kebabok is pompásak voltak. Többnyire turistás helyeken étkeztünk és a választék nem tűnt szélesnek. Itthon persze megkérdezték tőlem, hogy mi tetszett a legjobban. Mindenekelőtt a már fentebb említett tér Iszfahánban. A pekingi Tienanmen tér után ez a világ legnagyobb tere. Kétszer is megnéztük: nappal és este. Naplementekor a müeezin hangjával, a tér zöldjén pihenő és beszélgető sokasággal az egész valami földöntúli élmény volt.
Emlékezetes élmény volt Iszfahánban a Mártírok múzeuma. Az egész múzeumban mi voltunk éppen akkor az egyetlen látogatók. Egy ottani alkalmazott hölgy nagy lelkesedéssel fogadott minket. 1980 és 1988 között hatalmas háború volt a két szomszéd ország, Irak és Irán között. Akárhogy is nézzük, Irak volt az agresszor. Iránban ma is nagy becsben tartják annak a háborúnak az iráni hőseit, főleg a mártírhalált haltakat. A múzeum nagyon érdekesen és érzékletesen van összerakva, szinte sokkoltak minket a fotók, a vérfoltos uniformisok, a harcosok személyes tárgyai (naplók és egyebek). A múzeum a helyi rezsim ízlésvilágának megfelelően nagyon propagandisztikus, de sejthető, hogy a helyiek számára ez elfogadható.
Azok az angolul tudó emberek, akikkel Iránban beszélgetni tudtunk, nem zárkóztak el az elől, hogy ezt-azt mondjanak a mai iráni világról. Érdekes, hogy a papi uralmat nem szívlelő beszélgetőpartnerek sem tűntek Nyugat-barátnak. Többen azt érzékeltették, hogy leginkább a privát életük túlszabályozásából van elegük. Különböző véleményeket hallottunk, de egy jelenség mindben közös: az irániak rendkívül büszkék a perzsa múltra és kulturális örökségre. Annyira megszerettük őket!
