Nepáli utazás: Élményözön a Himalája ölében

Nepál már hosszú évek óta csücsült utazási álmaim listáján. Most a megvalósuláskor 12 napot szántunk Nepálra és nem kombináltuk semmilyen más országgal. Jól döntöttünk. Sokkal többet kaptunk ettől az utazástól, mint amire számítottunk. Mindenkinek teljes szívvel kívánom, hogy egyszer sikerüljön látnia ezt a töményen egzotikus, parádés látványosságok sokaságában bővelkedő hegyi országot, ott Kína és India között.

Katmandu szenzációi

A főváros, Katmandu meglepően nagy, nyugtalanító, zűrzavaros kavarodásokkal teli. A völgyi pozíciójából és a korszerűtlen járművek sokaságából adódóan erős a légszennyezettség, de az egész a kellemetlenségében is felkavaróan izgalmas. A közlekedés kaotikus. Folytonos dudálgatás, iránytaxiként működő, utasokkal brutálisan teletömött, rozzant állapotú mikrobuszok. Az ország szegénységét jelzi, hogy alig vannak igazán korszerű épületek. A hátizsákos turisták negyede, a Thamel viszont kifejezetten izgalmas a girbegurba utcákkal, a külföldi vevőkre szakosodott boltok százaival, isteni kis éttermekkel. A város belső körében a fő szenzáció persze Durbar Square, azaz a Palota tér, ahol elkezdünk ráhangolódni Nepálra. A 17-18. századi tradicionális épületek meseszerűek, és lenyűgöző a hangulat. Naná, hogy a Világörökség része.

A meseszerűség fokozásához jól szolgált, hogy az egyik épületben alkalmunk nyílt rápillantani egy élő istennőre, a Kumarira. Ő történetesen egy 7-8 év körüli kipingált kislány, olyan aki a világos üzleti érdekek által vezérelve (pénz a perselybe) az udvarház egyik belső, pici ablakában menetrendszerűen mutatkozik a miszticizmust alátámasztani hivatott, de tán az unatkozást is őszintén jelző közömbös ábrázattal.  Ez ott egy komoly tradíció, azaz illően beleéltük magunkat az egészbe, és azt is elfogadtuk, hogy szigorúan tilos lefényképezni kis istennőségét. A Nepálra való ráhangolódás másik izgalmas színtere a buddhista Swayambhunath (na ezt puskázni kellett az útikönyvből) sztúpa, amely egy domb tetejére épült, s így kiváló hely a többnyire szürkeségbe merült főváros összképének megtekintéséhez. Megint egy Világörökség helyszín. Elképesztő. Február ott nem számít turista szezonnak, s így többnyire a helyi látogatók társaságát élvezhettük.

A csupán néhány napra szorítkozó nepáli utazások némi szerencséje, hogy Katmandu vonzáskörében is van bőven elég szenzációs látványosság. Sokaknak (főleg akik előtte Indiában nem jártak) a megrázó ereje miatt a nepáli túra egyik kiemelkedő élménye a Bagmati szent folyó mentén lévő Pashupatinath hindu kegyhely meglátogatása. Végignéztünk egy rituális halottégetést és vegyes érzésekkel telve, kissé zavarodva bámultuk az egész folyamat nyers menetrendjét. Bizonyosan mindenkinek felkavaró látvány.

Kedvencünk, a Kis-Tibet

A mi egyértelmű kedvencünk a belvárostól csupán 7 kilométerre lévő Bodnath (Boudha) sztúpa és az általa uralt tér volt. Ez itt az úgynevezett Kis-Tibet. Akinek nem fért bele az útitervébe Tibet is, az kap bőven itt tibeti érzésvilágot. Az ugyancsak a Világörökség részét képező, monumentális buddhista építményt járják körbe a zarándokok. Csatlakoztunk a menetirányhoz, és mi is lendítettünk néha egyet-egyet az imamalmok valamelyikén. A sztúpát körbevevő épületeket szépen helyreállították. Az egész tér meseszerűségét alig volt képes kikezdeni számunkra az a kísérő jelenség, hogy töménytelen sok az ajándékbolt, amely buzgón kiaknázza a kínaiak által leigázott Tibet népe iránti világméretű rokonszenv érzelmi hullámait.

Nepálban az nyűgözött le minket, hogy csaknem végeláthatatlanul jönnek a programban az újabb és újabb szenzációs látványosságok. Őszintén, az út előtt nem számítottam arra, hogy Nepál ennyi minden csodát lesz képes nyújtani nekünk. Hisz a sorban ott volt még egy újabb csúcsélmény, a Patan-i Durbar tér (nem találják ki: Unesco-s Világörökség része), és ami még jobban tetszett nekünk, a Bhaktapur-i Durbar tér. Nepált már önmagában ezek miatt a Durbar terek (palota terek) miatt is érdemes meglátogatni. Bhaktapurban külön elolvad az ember attól, hogy a csodálatos templomok díszletei között megkapóan egyszerű és az európai ember számára végtelenül egzotikus életkép látható: az ott élő hétköznapi kis élete, a téren lévő egyetlen kútnál mosó és mosakodó, vizet vételező asszonyok. A mesekönyvből kilép az illusztráció és körbevesz minket.

Ez még mindenképpen...

Bebizonyosodott, hogy jó döntés volt csak Nepálra korlátozni ezt az utazást, mert a többlet idő picit mélyebb rálátást kínál nekünk az ország megismeréséhez. A vidéki programok közül a szokványos nepáli túrák alkotóelemének számít a királyi Chitwan nemzeti park (a nepáli és brit arisztokrácia hajdani kedvenc vadászterepe) meg az erősen turistás Pokhara város. Akik jártak Afrikában szafarin, azoknak a Chitwan inkább csak akkor bizonyul szenzációnak, ha az elefántháton megtett vadles során összejön egy tigris vagy legalább egy orrszarvú látványa. A kb. nyolcvan tigris többnyire sikeresen kerüli a bősz vadlesők közelségét, mert igen ritka szerencse meglátni őket. Itt bizony a természet parancsol, és nem terelik show műsorként semmiféle furfanggal a turista elé a nemes vadat. Nekünk a hosszú túra során sem tigris, sem orrszarvú nem jutott, de szerencsére az esti sötétségben a szállást jelentő szafari tábor teraszáról elemlámpa fényében sikerül megcsodálni az ottani orrszarvú pompázatos páncélruházatát. A szomszédos falu meglátogatásakor mesélték, hogy az orrszarvúk éjszaka gyakran jönnek (egyénileg, nem falkában) át a folyón, hogy dézsmáljanak a parasztok földjén a finom magokból. Ezek az orrszarvúak magabiztosan támaszkodhatnak testi fölényük érzetére. A dzsungelben mi az elefánt tetején persze kellő biztonságban érezhettük magunkat.

Az ország tán legnépszerűbb városa, Pokhara igazi oázis mind a Himaláját ostromló alpinistáknak, mind az országot felfedező ,,bőröndös” turistának, sőt a módosabb nepáliaknak is. Nekik az ottani tó olyan érték,  mint nekünk a Balaton, hisz nekik sincs tengerük. Reggel a szállodánk szobájában, az ágy széléről bámultuk megbabonázva az Annapurna havas hegyeit. A hat- és nyolcezer közötti magasság látványa fantasztikus. Pokhara város - magunk között szólva – csak egy szokványos porfészek, ráadásul utcái esténként kiürülnek a folytonos áramkihagyások miatt. Az áramszünetek élménye amúgy az egész utunkat végigkísérte. A külföldieknek azonban ott van nappal és főleg este is a Lakeside negyed, amely egy hosszú utca telis tele éttermekkel, szórakozóhelyekkel, ajándéküzletekkel. Tibet itt is sláger motívum. Sehol nem láttam ennyi alpinista szakboltot egy rakáson. Jókat ettünk, s élveztük a megszokott civilizációnkat (pl. ingyen wifi szinte minden étteremben).

Meg főleg ez...

A nepáli utazás alapeleme a Himalája, főleg annak az életre szóló élménynek a megragadása, hogy megláthatjuk az Everest csúcsát. Láthatjuk a világ tetejét! Igaziból, szabad szemmel! A legtöbb látogató hát nem képes sajnálni azt a 165 dollárt, amibe kerül a mágikus, egyórás hegyi repülés. Katmandu repülőterének belföldi termináljáról indulnak a gépek szép számban, egymás után. A gép a Himalája hegylánc jelentős hányada mentén repül és oda is meg vissza is tisztes, de azért hatásos távolságban teszi tiszteletét az Everest előtt. A kb. 20 fős gépen mindenki őrült izgalomban fényképezi, filmezi az Everestet. (A Csomolungma név csak Tibetben használatos). Az Everest úgy néz ki, mint a többi csúcs, csak hát nagyobbra nőtt. A legnagyobbra. Ezért katartikus és bizonyosan életre szóló élmény látni. Ha csak ennyi lenne a nepáli utazás, már akkor is megéri.

Bonusz, avagy hab a tortán

Illő időmennyiséget szántunk Nepálra és ezért elnyertük a jutalmunkat. Ugyanis programunkba így belefért két hegyi falu, mégpedig mindkettő vadromantikus éjszakai szállásélménnyel. Pokhara felé menet egy napot s egy éjszakát Bandipurban, egy mesebeli hegyi faluban töltöttük. Minden Nepálba utazónak a lelkére kötöm, hogy jusson el oda. A picike városka valóságos élő múzeum. Főutcájáról kitiltották a járműveket és így a városka apraja-nagyja itt nyüzsög békességgel és sok derűvel. Bár a város a turizmusra szakosodott, rajtunk kívül alig volt idegen látogató, tán a holtszezon miatt. Nepálban a turista főszezon az október-november és a március-május. Mert bizony februárban esténként, éjszaka kellemetlen hidegeket éltünk át, a réteges öltözetünk dacára. A Bandipur-i bájos, imádnivaló fogadónkban este kandalló mellett olvasgatunk, de a szobában a melegvizes ágymelegítő palack ellenére vacogtunk. Fűtés nem volt, ellenben világítás se. Fiatalságunk utazásait idézte, ahogy az éjjeli hidegben kibotorkáltunk az elemlámpával a folyosói, amúgy komfortos illemhelyre. A hangulatos Old Inn panzió amúgy a városka legjobb szálláshelye.

Az utolsó éjszakát egy másik hegyi faluban, Nagarkotban töltöttük. Ide csak azért jönnek a turisták, hogy a földi pozícióból a lehető legjobb szögből láthassák a Himaláját és főleg a primadonnát, az Everestet, amelyhez alázatosan illeszkedik egy kisebb hegy, a Lhotse.  Ottlétünkkor azonban a Himalája egésze durcásan bebújt előlünk a felhők mögé. Úgy este hat óra tájban a felhővonulatból kikandikált egy hegy pár (Everest és Lhotse) mindkét csúcsa. Vagy 10 percig mutogatták magukat, majd újra elbújtak. Ez a röpke élmény azonban mélyen meghatott. Ha erre a nepáli utazásra fogok életem maradékában gondolni, akkor az a néhány perc, az a fenséges, misztikus látvány mindig eszembe fog jutni.

Nepálról amúgy

Szegény ország, s az utcákon, utakon rengeteg a kosz, s a szemét. Az értelmes külföldi látogató megérti, hogy Nepál több vonatkozásban évszázados lemaradásokkal küszködik. A lakosság túlnyomó hányada egyszerű földműves, önellátóan él, és 40 dollárnak megfelelő helyi rúpiánál többet nem keres. Szembetűnően sok a gyerek. A népszaporulat roppant nagy, hiszen a szülők arra számítanak, hogy az állami gondoskodás teljes hiánya miatt a gyerekeik támogatják majd öregkorukban. Erősen tradicionális, mélyen vallásos (többségében hinduk, de sok a buddhista is) nép. A lánygyermekeknek nincs nagy ázsiója, a fiúgyermek számukra a dicsőség. Iskolázottság dolgában nem állnak rosszul. Rengeteg iskolát láttunk dekoratív egyenruhás gyerekekkel. Érdekes ott a tanítás csak délelőtt 10-kor kezdődik. A nepáliak büszke embereknek tűnnek. Szegénységük nem tükröződik annyira a tekintetükön. Indiában sokkal több az enervált, életunt arc.

Az ország jelenkori története meglehetősen durva részletekkel van tele. A királyságból néhány éve demokratikus köztársaság lett. Furcsa nekünk, hogy e demokráciában a kormányt jelenleg egy kommunista párt alkotja, ráadásul egy maoista párt külső támogatásával. Úgy tűnik mindazonáltal, a nepáliak reménykednek abban, hogy a demokrácia fejlődést, és némi jobb létet hozhat, bár a politikusokról arrafelé is elég lesújtó a vélemény. A turistákkal mértéktartóan kedvesek. Ha a turista kezdeményezi a köszönést, a namaste szóval és az archoz emelt, összetett tenyerekkel, akkor illően viszonozzák, szerintem jóleső érzéssel. A közbiztonság kifejezetten jónak tűnik, és a turisták lenyúlására való kísérletek sem túl gyakoriak. A turista közérzetét talán a rossz útviszonyok zavarhatják a leginkább. A látványosságok megközelítése roppant időigényes, az utak borzasztó állapotban vannak, a helyiek vadul közlekednek. Enni jókat lehet, többnyire az indiai konyhához hasonló dolgokat. Olcsóság van, s még a turistás éttermekben sem vészesek az árak. Az egészségi kockázatok kicsik, no persze nem azoknak, akik nekiindulnak a himalájai magaslatoknak.