Fehéroroszország: utazás és városlátogatás Minszkben

Vajon miért nehezíti meg annyira egy ország az egyéni turisták beutazását, ha amúgy egyáltalán nem tolonganak oda az utazók? Azt gondoltam, hogy egy földrajzi értelemben Európához tartozó állam, Fehéroroszország meglátogatása csak nem lesz komplikált. De az lett.

Van belorusz követség Budapesten, és tőlük nagy nehezen megtudtam, hogy turistaként csak szervezett formában látogathatok hozzájuk, csak úgy individuálisan nem. Egy minszki utazási iroda Anasztázia Pavlenkojának és a belorusz nagykövetségnek köszönhetően – nem minden bonyodalom nélkül – nagyvonalúan adtak nekem egy 5 napra szóló vízumot. Prágán keresztül repültem Minszkbe, ahol az újnak tűnő repülőtéren alaposan megnézegették az útlevelemet. Ritka errefelé magyar turista.

Hotel gyezsurnaja nélkül

Felkészültem olvasmányok alapján arra, hogy egy olyan nagyvárost látogatok meg, amely a 2. világháborúban rettenetesen nagy károkat szenvedett. Lehet mondani, hogy Minszk 1945 után újraszületett. Nem volt meglepő, hogy Sztálin Szovjetuniójának tagállamában az épületek nagy része szocreál stílusban épült, egységesen, uniformizáltan. Az árnyalatnyi különbségek csak az úgynevezett sztálin barokk cizelláltságaiból adódhattak. Fali kerámiák, a szocialista építőmunka hétköznapi hőseit megörökítő domborművek stb. Minszk útjai szélesek, tekintélyesek, reprezentatívak, igazi proszpektek. A nagy teret azonban nem tölti ki hömpölygő forgalom. Pedig vannak bőven gépkocsik, leginkább a szovjet időkből való Moszkvicsok, Volgák, Zsigulik, meg néhány csajka limuzin. A Nyugatot leginkább a Mercedesek képviselik, mégpedig inkább a legutolsó modellekből valók. Az épületek földszintjén nincs túl sok üzlet, és a falakat nem lepik el plakátok, reklámok, falfirkák, mint nálunk.

A repülőtérről bejövet egy hatalmas körforgalom közepén már meg is ismerkedhettem egy nevezetességgel. A körforgalom középpontjában áll egy óriási, aranyérdemrenddel díszített obeliszk, a Hős Város emlékműve. A németek 1941-ben könnyedén elfoglalták a várost, viszont 1943-44-ben iszonyatos harcokban győztek a honvédők. Egy hatalmas parkos terület szélén 10-15 emeletes épületek között volt szállodám, a Ljubitelnaja. A tervezéskor a napi szállásköltséget 55 euróban maximáltam, és tudtam azt is, hogy ezért Minszk valamelyik közepes minőségű hoteljére számíthatok. A hetvenes évek táján épült hotel, melynek küllemén érződik, hogy ezt már nem kellett a sztálini időszak behatároltabb keretei között tervezni, de kellő anyagok, és anyagiak, meg technológiák hiányában igazán igényeset azért nem alkothattak. Amúgy azért akkortájt is úgy gondolták, hogy az egyszerű, dolgozó ember igényeit kell csupán kielégíteni, minden sallang és cifraság nélkül. A recepción négy-öt matróna is feszített. Meglehetős közönnyel vették tudomásul érkezésemet. Valamennyien a legtermészetesebb, legőszintébb módon voltak barátságtalanok és undokok. Nyilvánvaló volt, hogy ez az alapállás nem csupán nekem, hanem minden hotelvendégnek jár. Benne van az árban. Azért az egyikük mégis intézkedett, adminisztrált, s ennek köszönhetően hamar eljutottam puritán és mérsékelten lakájos szobámba. Hiteles látvány az ablakból: soksávos proszpekt, távolban egy modern emlékmű. Minden tiszta és rendezett.

Az emeleti folyosón hiányérzetem támadt. Emlékeztem arra, hogy a Szovjetunióban a hotelek minden szintjén volt egy hely az úgynevezett gyezsúrnajának, aki rendszerint egy előnytelen külsejű, testesebb matróna volt. Ő volt hivatott éber szemekkel őrizni az emelet rendjét és a vendégek erkölcseit. Emlékeim szerint akkortájt az ilyen gyezsúrnaják rendíthetetlennek mutatkozó szigorát a magyar elvtársi turistáknak sikerült megrendíteni néhány csomag papír zsebkendővel, meg AMO szappannal. A gyezsurnaja és a folyosói asztalkájának hiánya kellően jelezte, hogy akármennyire is megkérdőjelezik a világban a jó ideje regnáló belorusz rezsim demokratikusságát, azért a szabadosság, a nyugati nyitottság ezen a szinten már tetten érhető.

A város szentje meg Lenin atyuska

Sétát tettem egy nagy sugárúton, amit az itteni Andrássy útnak tekintettem. A hatalmas épületek utcai szintjén itt már egymást követik az éttermek, mozik, könyvesboltok. Látszik, hogy a rendszerváltozásnak itt egy olyan fékezett habzású formája alakult, amelyben valamennyire próbálják a piacgazdasági fogyasztói társadalom dekadenciáját némileg távol tartani. Itt azt az egyszerű embert képzelik el fogyasztónak, aki elsősorban az egészséges helyi gyökerű kultúrára és harsányságtól, közönségességtől mentes szépségre vágyik. Tán nem ebbe a vonulatba sorolhatók be azok a srácok, akik egy ABC bolt előtt az utcán öntötték magukba az üveges sört. A boltba betérve azt tapasztaltam, hogy a választék fölöttébb egyszerű. Arra azonban elegendő volt, hogy a szerény hideg vacsorámhoz valót beszerezhessem. Az egy fős magyar delegáció főételként 30 deka húskenyeret választott.

A hotelbe visszaúton egy szabadtéri divatbemutatóba botlottam. A ruhák roppant egyszerűek, megkérdőjelezhetetlenül csúnyák és slamposak voltak. De mindez egyáltalán nem befolyásolt abban, hogy áthasson engem az első egyértelmű minszki felismerés: a lányok aranyosak, szépek és formásak.
Aznap este, hogy eljutottam az utazásomat hivatalosan szervező utazási irodába, és az ott elém pattanó, fentebb említett, az én ügyemet intéző Anasztázija épp a legcsúnyább volt az ott dolgozó négy lány közül. Anasztázija amúgy hamar rádöbbentett, hogy az utazási iroda az én kis egyéni ország látogatásomra nem tud semmit szervezni. Viszont felajánlotta, hogy barátnője óránként 7 euróért, na szóval 7 euróért: kocsival ide-oda visz engem turistáskodni. A másnapom reggelén a hotel hatalmas, barátságtalan reggeliző termében feltápláltam magam, hogy a némileg romantikusnak ígérkező idegenvezetéses programra ne menjek üres hassal. A hallban némi bizonytalansággal de sikerült egymásra találnunk privát idegenvezetőmmel, Helenával. Arca kedvesnek látszott, ajkai mosolyra húzódtak. Hatalmas íny és egészséges nagyméretű fogsor villant felém. Mindent egybe véve kedvesnek és aranyosnak tűnt. Helenának semmi elképzelése nem volt arról, hogy mit is kell nekem megmutatni. Mint kiderült a legtöbb nagyvárosi látványosságot már kimerítettem az előző esti utcai kiruccanásommal, ugyebár az ő Andrássy útjukon.

Biztos programként kínálta magát a Nagy Honvédő Háború Múzeuma. A fotózási és videózási tilalmat egyszerűen úgy szegtem meg, hogy a teremőrök megörökítésének ürügyével kapcsolgattam, gombot nyomtam. A teremőrök, kedves asszonyságok szívesen álltak be - sztármozdulatok nélkül – az ágyúk, visszaszerzett zászlók, meg a németekkel küzdő hősök küzdelméről szóló dioráma elé. A kiállítás jól láthatóan szolgálja azt a fő célkitűzést, hogy a látogató indulatokkal teli gyűlölettel gondoljon a nácikra. Nyilvánvaló, hogy ebbe a népokításba nem fér el a történelmi múlt valóságának semmilyen árnyalása. A múzeumban Zsukov marsall portréja mellé egy hatalmas Lenin gobelin is került, ami azért is érdekes, mert Lenin legfeljebb eszmei hagyatékával, de nem élő valóságával vett részt a nagy Honvédő Háborúban.

Világnézeti ellenpontként meglátogattunk egy, a 20. század elején épült templomot, amelyet most állítanak éppen helyre. Az egyik ott dolgozó koma kézzel-lábbal magyarázta nekem, hogy milyen gyönyörű lesz ez az egész, amikor készen lesz. Meghatott az ember közvetlensége. Egy hatalmas téren (a mi Hősök terének a sokszorosa) gigantikus középületek magasodtak. Az egyik épület homlokzatáról a város egy szentet ábrázoló új címere nézett le Lenin atyuska bronzszobrára. A nagy forradalmár hiába állt be agitációs mozdulatba, a történelem (a Szovjetunió felbomlása, és a kommunista rendszer szétesése) úgy hozta, hogy szent kerülhetett a címerbe. Aznap délután már Heléna kísérete nélkül bolyongtam a városban. Egy padra ülve így szabadabban mustrálhattam a minszki lányokat. Szinte mindegyik szőke volt, hosszú lábú, formás, vidám és főként szemet gyönyörködtető. Videón is megörökítettem a belorusz lányok feltűnő szépségét. Az esztétikai élményeket követően a hotel szomszédságában vett tejet fogyasztottam el a reggelről megmentett főtt tojásokkal. Így mulat egy magyar úr Minszkben!

Magánerkölcsi kihívások

Este 11 körül félálomból ébresztett fel a hotelszoba telefonkészüléke. Egy kellemes, fiatalos női hang jelentkezett angolul. Korrekt szavakkal elmondta, hogy bizonyára egyedül érzem magam, s ezért szívesen segítene szex-masszázs szolgáltatásukkal. Kitérő válaszomra megnyugtatott, hogy szakemberekkel lenne dolgom, a legkülönbözőbb korosztályokból válogathatok, és nyugodtan megbízhatok bennük. Fontos elfoglaltságaimra hivatkozva kerültem el a szolgáltatás igénybevételét. Megígértem a telefonáló hölgynek, hogy okvetlenül szólok neki, ha meggondolom magam… Másnap az érkezésemkor undok recepciós asszonyságok feltűnően kedvesen fogadtak, és még mentegetőztek is amiatt, hogy nem találtak nekem kis párnát. Nem tudtam mire vélni a magatartásváltozást. Aztán leesett a tantusz. Az erkölcsös asszonyságok nyilván hallottak a szállóban tevékenykedő szalon akciójáról, és az én ellenállásomról is. Ez nyilván annyira ritkaságszámba menő viselkedés volt magányos férfi hotelvendégek részéről, hogy erkölcsi rokonszenvüket akarták kinyilvánítani.

Történelmi fricskák

A harmadik nap Heléna kérésemre elvitt a híres Katyn-i erdőbe, ahol Sztálin pribékjei lengyel tisztek ezreit mészárolták le. Mérhetetlen ocsmánysággal évtizedekig azt hazudták a Szovjetunióban, hogy a tömeggyilkosságot a nácik követték el. El is jutottunk Katynhoz (Hatiny), és találtunk is két emlékművet. Mindkettő a fasizmus áldozatainak állít emléket. Az itteni falu teljes lakosságát kiirtották a németek megbosszulva a térségben rendkívül aktív partizán hadviselést. A 25 ezer ártatlan lengyel tiszt barbár és galád meggyilkolásáról azonban semmi sem szól! Helénának fogalma sem volt erről az egész történelmi tragédiáról. Eleinte azt hittem, hogy mégsem a keresett helyen járok, de aztán kiderült, hogy igenis ott, arrafelé az erdő mélyén történt a Sztálin személyes parancsára elkövetett mészárlás. Fura, hogy Lengyelország nem tudta eddig elérni, hogy Fehéroroszország területén méltó emlékmű épüljön, és az bárki által meglátogatható legyen. Érdekes volt, hogy Heléna a látogatás alkalmával megnyílt és beszélt szülei világháborús emlékeiről. Azt mesélte, hogy a helyi falusiak jobban féltek a partizánoktól, mint a németektől. Ugyanis a partizánok támadásait a németek többnyire az ártatlan lakosságon torolták meg. Így persze embertelen vadállatokként emlékeznek a németekre, de a partizánok is könyörtelenül bántak a falusiakkal, vagy legjobb esetben élősködtek a nyakukon. Heléna mereven reagált arra, amit a Katyn-i mészárlásról neki elmeséltem. Láthatóan nem hitte el.

Nemzet-progapanda

Aznap késő délután, Helenától végleg elbúcsúzva, pőrére vetkőzve olvasgattam hotelszobámba. Kopogtak az ajtón, majd csikordult a zár, feltárult az ajtó és két géppisztolyos kommandós katonát pillantottam meg az egyik recepciós kíséretében. Hatalmas rutinnal magam elé kaptam a könyvet, hogy mégis legyen rajtam valami. De őket én nem annyira érdekeltem, csak a kitárt ablak. Azt becsukták, és köszönés nélkül távoztak. Mint később a recepción elmondták, a hotel előtt halad el az a sugárút, amelyen a fehérorosz elnök, Lukasenko munkába megy, és haza hajtat. Az a rend, hogy ilyenkor minden ablaknak csukva kell lennie. Ezt a szabályt éber kommandósok tartatják be. Érdekes.

Estefelé városnéző sétát tettem, hogy a minszki embereket tanulmányozzam. Úgy láttam a helybéli férfiak zömökebbek, vaskosabbak és inkább érdesnek tűnnek. A kontraszt nagy az esztétikailag kedvezőtlenebb adottságú fiatalemberek és a nagy átlagban szabályos szépségűnek mondható fiatal lányok között. Tanulmányoztam egy óriás plakátot is. A mosolygós arcok nem hüvelygomba elleni kenőcsöt hirdettek. A szöveg: Éljen Belorusszia! Mi beloruszok legyünk büszkék a hazánkra! Később láttam más szövegekkel, és például mosolygós gyerekek fotóival ellátott plakátokat egyszerű hazafias jelszavakkal. Az üzletek között sétálva érdekes jelenséget fedeztem fel. Az egyik nagy drogériában a polcokon csillogó árúk gyakorlatilag néhány terméket jelentenek. A hatalmas árumennyiség csak néhány fajta krémből és kölniből állt össze. Az árubőség tulajdonképpen szemfényvesztés volt a javából. Betértem Minszk legdrágább hoteljébe is. Itt a szobaárak 300 eurónál kezdődnek. Itt a régiségbolt is minőségi tárgyakkal van tele.

Dászvidányija

Visszamentem szerény hotelembe, hogy kevéske megmaradt pénzemből valahogy kijussak a repülőtérre. A normális taxi tarifára nem futotta a pénzem. Végül a hotel étterem főpincére vállalkozott, hogy 30-ért kivisz. Leszögeztem, hogy 25 és semmi több. Megvonta a vállát, és bepakolta kocsijába a cókmókomat és engemet. Ahogy elhagytuk a Minszket jelző hatalmas beton idolt, félhangosan búcsúztam: Dászvidányija Minszk, azaz Viszontlátásra Minszk. Amikor a repülőtéren az fuvar kifizetésére került a sor., emberem szélesen mosolygott. Kissé átölelt és azt mondta, hogy nem kér pénzt. Amikor értetlenül ránéztem, csupán két szót mondott: Dászvidányija Minszk. Természetesen nem hagytam fizetség nélkül, de nem tagadom, hogy igen jól esett a búcsúzás ilyen tiszta emberi formája a Fehérorosz Földtől. Érdekes, sajátos, vegyes tanulságokkal teli ország, valami magányos hivatalos világnézettel, amelyről nem tudni valójában mit is gondolnak lakói, vagy mit kéne gondolniuk.

Néhány információ Fehéroroszországról, a jobb megértés kedvéért:

• Fehéroroszország, avagy a Belarusz Köztársaság Lengyelország, Litvánia, Lettország, Ukrajna és Oroszország között húzódik meg hazánknál alig több mint kétszer nagyobb területen. Lakossága viszont csak picivel több, mint Magyarországé. A belarusz szláv nép rendelkezik saját nyelvvel. Az ország hivatalos történetírása és nemzetpropagandája hangsúlyozza az oroszoktól való etikai, történelmi és kulturális különbözéseget. A fehérorosz elnevezést is tévesnek tekintik, és hangsúlyozzák, hogy a belarusz jelzőben a rusz nem oroszt jelent. A belorusz nyelv ősének a rutén nyelvet tekintik. Régen ruszinoknak vagy ruténeknek nevezték őket.
• Mozgalmas történelme során sok-sok idegen elnyomást élt át. Volt tatár, litván, lengyel és cári orosz, és német uralom alatt is. 1919 és 1991 között a Szovjetunió része volt. A szovjet rendszer sokat tett azért, hogy eloroszosodjon a tagköztársaság, és az orosz nyelv váljon uralkodóvá. Amióta 1991-ben az ország függetlenné vált érthetően nagy hangsúlyt kapott az oroszoktól őket elválasztó történelmi, nyelvi és kulturális múlt, gyökerek kihangsúlyozása. Mindazonáltal a belorusz mellett az orosz is hivatalos nyelv.
• 1994 óta a nemzeti baloldalinak nevezhető Alekszandr Lukasenko uralja vaskézzel az országot. Nyugaton nagyon negatívan értékelik politikai rendszerét, és megkérdőjelezik demokratikusságát. Lukasenko a gazdaságban nagy szerepet ad az államnak. Kiemelt hangsúlyt fektet a belorusz nemzeti büszkeség erősítésére. Hintapolitikát folytat az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokban. Hol a kapcsolatok nagyon szorosra fűzését tűzi ki célul, hol konfliktusok sorozatába keveredik Putyin Moszkvájával. Újabban az Európai Unóval kacérkodik, amelynek tagállami korábban beutazási tilalommal is sújtották őt.
• Az átlagkereset az országban havi 230 euró körül van. A társadalmi, kereseti-vagyoni különbségek feltűnően kicsik a többi európai országhoz képest. Az országban furcsán keveredik a kapitalizmus és a szocializmus egy erősen nemzeti identitású változata. Lukasenko-t még mindig Európa utolsó diktátorának tartják. Fura politikus. Négyéves kisfiát magával cipeli hivatalos külföldi útjaira. Legutóbb az örmény elnöknél járt látogatóban és úgy tárgyalt vele, hogy közben a térdén lovagoltatta kisfiát.