Utazások a Szentföldön

Talán nincs is olyan ember a Földön – függetlenül attól, hogy vallásos, avagy sem –, aki ne vágyna életében legalább egyszer a Szentföldre lépni. Csak egy ilyen több ezer éves, történelemtől, istenek árnyékától, szenvedélyektől átitatott múltú föld képes évről évre emberek millióit magához vonzani. A Gázai övezet kivételével 2005 óta az ország többi részén béke – lehet, törékeny, de mégis csak békesség – honol. Az utóbbi években azonban kevés magyar turista vállalkozott szentföldi utazásra, pedig Izrael jelenleg biztonságos, és valóban életre szóló élménnyel ajándékozza meg az ide látogatót.

Hosszas indulás

Aki manapság Izraelbe igyekszik, számítson hosszadalmas repülőtéri ellenőrzésekre. A gép indulása előtt három órával utastársaimmal már ott sorakoztunk az EL AL légitársaság asztalainál. A biztonságiak keresztkérdéseit (Ki csomagolta be a bőröndöt? Hagyta-e magára a poggyászát? Miért utazik Izraelbe?, stb.) érdemes úgy felfogni, mint a mi védelmünkben tett szükséges óvintézkedést. A tel-aviv-i Ben-Gurion reptéren további biztonsági ellenőrző kapukat és kérdéseket kapunk, de alig négy órás utazás után végre Izrael megszentelt földjére léphetek. A nyüzsgő, forgalmas nagyvárosból nem sokat látunk, mert már visz is a busz északra, Galilea felé.

Bibliai vizeken

Tiberias, a Heródes Antipas építette város esti fényeivel fogad a Genezáreti-, Galileai-, vagy héberül Kineret-tó partján. A Tiberius császár tiszteletére emelt ókori város vajmi kevés történelmi hangulatot őrzött meg múltjából, földrengések és háborúk többször tették földdel egyenlővé a virágzó települést. Ma eleven, élettel teli üdülőváros modern tóparti szállodákkal. A kikötői sétány zajos és zsúfolt. Nemrég ért véget a Ramadán. Árusok, bódék kínálják portékáikat, népes muzulmán családok sétálnak a parton. Mellettem zsidó fiatalok egy csoportja nevetgél jókedvűen, hátukon gépfegyver. „Szabadságolt katonák” – mondja Zsuzsa, az idegenvezetőnk. Szórakozni mennek valamelyik tóparti bárba. Szemmel láthatóan csak engem sokkol a ronda gyilokszerszám látványa, ők természetesen viselik. Ez itt így normális, a katonának a fegyvere olyan, mint másnak a felesége: elválaszthatatlan társa, mindenhova magával viszi.

Reggel már nyoma sincs a tegnapi nyüzsgésnek. Napsütés, kellemes szellő és nyugalmas csend mindenfelé. Fabárkán ringatózunk a világos és mélykék színekben hullámzó Galileai-tavon. Körülöttünk hegyek olvadnak az ég kékjébe, a partokon gyümölcsöktől duzzadó banán-, narancs- és citromültetvények. Itt egykor az Írás szerint egy galileai férfi lecsendesítette a háborgó tengert és a vízen járt. Szélborzolta tó, csillámló víztükör, kontúrjait vesztett táj a már-már tapintható csendben. Egy pillanatra minden lehetségesnek tűnik és igaznak. Kevés a szó, s egy újságcikkbe aligha lehet belegyömöszölni, milyen a tó valójában. Itt egyszerűen lenni kell, és hinni, bármiben.

Szent helyek

Akármerre is utazzunk a Genezáreti-tó környékén, mindenütt szent helyekre bukkannunk. Capernaum ókori maradványaira, ahol Szent Péter háza áll, mely köré és fölé templomot építettek. A romváros szürke kövei között sétálva nem várt apróbb, profán csodákra is felfigyelhetünk: egy teljes épségben fennmaradt ókori olívaolaj-sajtoló gépre, vagy éppen egy oszlopokkal díszített, szép, római stílusú zsinagógára.

Tabgha

A közelben a Hét forrásnál, Tabghában egy újabb bibliai legenda, a kenyér- és halszaporítás helyszínén állhatunk: Jézus ezreket lakatott jól két hallal és öt kenyérrel. Ennek emlékére templom épült ide, melynek ékessége egy millió színben pompázó, növényeket és állatokat ábrázoló bizánci mozaikpadló. Halak és kenyerek is láthatók rajta, híven az itt történt eseményekhez. Tabghától egy karnyújtásnyira, alig négy kilométerre a Nyolc Boldogság Hegye magasodik. Kertjében színes virágok, kaktuszbokrok, fikuszfák virulnak, lent a Galileai-tó kék tükre, fölöttünk az égbolt megszakítatlan kobaltkékje. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.”. Az Evagélium úgy tartja, itt hangzottak el ezek a szavak kétezer éve. Elég egy pillantást vetni a hegyre, hogy megértsük, Jézus miért ezt a természetformálta szószéket választotta a Hegyi Beszéd elmondásához. A kerek, kupolás templomhoz hívők, ferences rendi apácák érkeznek, imát mondanak, énekelnek. Hangjukat halk zsolozsmaként viszi tova a galileai szél.

Hiába a szent helyek időtlensége és a lelki töltekezés, visszatérve a tópartra korgó gyomrunk könyörtelenül jelzi az idő múlását. Ebédre a tó különlegességéből, a Szent Péter-halból kapunk egy tányérra valót. Hófehér húsa omlós és zamatos, íze a balatoni fogaséhoz hasonló. Aki erre jár, ne hagyja ki e rostonsült ízletes halétket. Van azonban a Galileai-tónak egy másik nevezetessége: egy több mint kétezer éves halászcsónak, amelynek roncsaira a ’80-as évek végén találtak rá a kutatók a tó iszapjában. Ma a Yigal Allon Múzeumban nézhetjük meg az impozáns hajóroncsot, mellyel – korát tekintve – akár Simon Péter is halászhatott volna.

Názáret

Új nap virrad a Szentföldön, és Názáret városában üdvözöl az első reggeli napsugár. Jézus gyerekkorának színtere kicsi város, kanyargós, szűk utcákkal. A lakosság kétharmada muzulmán arab és zsidó, de élnek itt római katolikusok, keresztény arabok, ortodox és más kisebb valláshoz tartozó népek. A város legfontosabb látványossága az Angyali Üdvözlet temploma, amelyet azon a helyen emeltek, ahol Gábriel arkangyal hírül adta Máriának, hogy ő hozza majd világra Isten fiát. A hatalmas bazilika bár egészen új-építésű, korábbi bizánci és keresztes kápolnák maradványait is magába olvasztja. Mind a belső térben, mind a templom udvarának oszlopos árkádsorán Mária valamennyi földrészről származó színes freskói díszítik a falakat.

Jeruzsálem

Az új nap Jeruzsálemben ért. Hogy milyen ez az ősöreg, harcoktól, szenvedélyektől és hitektől átitatott város, melyet három világvallás is a magáénak akar és vall? Nem tudom, de azt igen, hogy milyen nem. Jeruzsálem nem olyan, ahogy Josephus Flavius elmesélte, és nem olyan, ahogy az útikönyvek bemutatják, és talán nem is olyan, amilyennek én leírom. Élmények, érzetek, benyomások, emlékek kusza szövevényéből áll össze az utazás végére egy saját-Jeruzsálem, ami mindenkiben kicsit másképp él tovább. A zsidóknak Yerushalayim a Béke városa, a muzulmánoknak a Szent város, a keresztényeknek Jézus szenvedéstörténetének és keresztre feszítésének színhelye. Áll az ember az Olajfák hegyén, és szinte eláll a lélegzete, ahogy végigtekint a reggeli napfény cirógatta, fehéren világító városon. Középen a hatalmas Sziklamecset aranykupolája zuhogtatja fényét az alant elnyúló óvárosra. Az Írás úgy tartja, itt, a Szentély-hegyen készült feláldozni Ábrahám fiát, Izsákot. Egy másik hagyomány szerint pedig Mohamed éppen innen, erről a szikláról szállt föl a mennyekbe paripáján. Így történt, hogy Salamon király ide építette a Templomot, melyben a Szentek Szentjét, a Frigyládát őrizték, s ahová évszázadokkal később Mohamed próféta tiszteletére az arab hódítók a Sziklamecsetet emelték. Jelenleg e „kétszeresen” szent helyre be sem léphetünk, ha nem vagyunk hithű muzulmánok.

Furcsa elfogódottság, ünnepélyesség kerít hatalmába az óváros szűk, macskaköves utcáin sétálva. Nem hív semmi, inkább visszahúz, fogva tart valami. Valami Jeruzsálem. A Siratófal magasodik előttem. A zsidók legszentebb kegyhelye, a Templom egyetlen megmaradt fala. Lassan közelítek a paravánnal elválasztott kisebb női részhez. Gyámoltalanságom növekszik, mellettem imádkozó, Tórát olvasó asszonyok, lányok, mintha a csendben eggyé válnának imáikkal. Az évezredes kövek rései közt apró papírdarabkák fehérlenek: kívánságok, kérések Istenhez. Megérintem a falat, az érzés erős, mint a Galileai-tónál. Itt újra, csak hinni kell. Utunkat a Via Dolorosán folytatjuk. A XIV. században nevezték el így azt az útvonalat, ahol az Evangéliumok szerint Jézus a keresztet vitte fel a Golgotára. A keresztény negyed egy másik Jeruzsálem. Az út, ahol régen a vérző homlokú Istenfia utoljára járt, most hívők imáitól visszhangzik. Lengyelül, oroszul, kínaiul, s még ki tudja, hány nyelven szólnak Istenükhöz. Két oldalt kegytárgy árusok százai szűkítik az amúgy sem széles Via Dolorosát. Egy-egy stációhoz érve a népesebb zarándokcsoportoktól alig látjuk a táblákat, mire kivárjuk sorunkat, már érkezik is a következő. Elveszik valami ebben a bábeli zűrzavarban, az egymást túlharsogó hívők imái közt, valami, ami a Siratófalnál még megvolt.

Az út vége: a Szent Sír-bazilika, a kereszténység legfőbb szentélye, ahol a hit szerint Krisztus meghalt a kereszten, sírba szállt, majd harmadnapra föltámadott. A templomon és a síron a mai napig a római katolikus, görög, ortodox, etióp, örmény, szír és kopt egyházak osztoznak, békés egyetértésben. A templom lenyűgöző, bár a látogató kicsit elveszve érzi magát a több szintes, bonyolult architektúrájú építményben, ahol rengeteg ikont, falfestményt és más szakrális tárgyat láthatunk a különböző egyházak önálló kápolnáiban. A koradélután az arab negyedé. Megint egy másik Jeruzsálem. A keleti élet zajos vidámsága hömpölyög végig a keskeny, zegzugos bazársorokon, és mozgalmas semmittevésével feledteti a házak lelakottságát, az utcák piszkosságát.

Betlehem

Már sötétedik, mire a Jeruzsálem és Betlehem közé húzott betonfalhoz érünk. Jézus születésének városa ugyanis már a Palesztin Autonómia része. Néhány éve fallal választották el a két terültet. Hasonlatos a Berlini-falhoz. Nem jól van ez így. Úgy látszik, míg mi Európában falakat bontunk, itt építenek. Izraeliek, ha nem szükséges, nem lépik át ezt a belső határt. Zsuzsa, az idegenvezetőnk is marad, a falnál átad minket palesztin kollégájának. A Születés temploma előtt még útba ejtünk egy faragott jászolokkal, keresztekkel és rózsafüzérekkel zsúfolt kegytárgy boltot. Betlehem kisváros, fent ül a hegy tetején. Kihalt, meredek utcáin így, estefelé már csak néhány arab kisgyerek futkározik, szüleik a kapualjban társalognak. A Születés kápolnája, ahol a gyermek Jézus a jászolban feküdt, egy barlang, mely fölé görög bazilika emelkedik. Félkörben futó lépcsőkön megyünk a Születés helyéig, melyet ezüst csillaggal jelöltek. Egy apáca, őrizve a fényt, mécseseket gyújt a félhomályban, mirha és tömjénillat gomolyog az apró helyiségben. Nyugalom és békesség körülötte.

A Holt-tenger és Masada

Az utolsó napra is jut a csodákból. Izrael csupa meglepetés. A Júdeai-sivatagban esik az eső. Mit esik, széles patakokban zúdul le a víz a Jeruzsálem környéki hegyekből, át a köves sivatagon a Holt-tengerig. Állítólag évek óta ilyen nem történt. Az út mellet bámészkodó helyiek nézik a folyékony csodát. Mindennek ára van, ami egyeseknek áldás, másoknak nem annyira. Egy régen várt Holt-tengeri „lebegés” után a parton állni talpig sósan a 12°C-ban, és süvöltő szélben dideregni, nem túl mennyei érzés.

A Holt-tenger után egy tragikus sorsú holt város, Masada falai közé érkezünk. Itt védekeztek a hős zélóták utolsó csoportjai a rómaiak ellen. A támadók Kr. e. 73-ban, három évi ostrom után kerekedtek felül. Ám a hegyi erőd védői a végső roham előtt úgy határoztak, hogy nem lesznek rabszolgák, nem adják magukat élve a rómaiak kezére. A férfiak leszúrták asszonyaikat és gyerekeiket, ezután kiválasztottak maguk közül tíz harcost, akik megölték a többi férfit, majd egymást. Aki utolsónak maradt, mielőtt önmagával is végzett, felgyújtotta a várost. A rómaiak a füstölgő romok között 960 holttestet találtak. Masada áldozatvállalása a mai napig az ellenállás és hősiesség példázata a zsidóság számára.

A majd’ ötszáz méteres hegy tetejére gyalogszerrel is fel lehet jutni egy kanyargós „kígyóösvényen”, de csapatunk a meglehetősen fárasztó egy órás út helyett a csúcsra percek alatt felvivő kötélpályás siklót választja. A hegytetőn az egykor pompás palota maradványai láthatók, raktárházak, ivóvíz-ciszternák, épületromok. Eltűnődöm, a kép, melyet utolsóként magammal viszek Masada csúcsáról, a Szentföldről, tényleg ennyire szép? Ennyire. Képeslap ide vagy oda, szemtől szemben látni a Júdeai-sivatag kopár, okkersárga hegyeit, s a messzeségben a Holt-tenger kékjének sótól fehér szegélyeit, eszembe juttatja David Ben-Gurion, Izrael első miniszterelnökének mondását, ami nagyon is találó erre az országra: "Aki nem hisz a csodákban, az nem realista."