Szent Ilona: a sziget, melyre az utazás Napóleon után egyedi élmény 1. rész

Picek a világ  209 országa közül 191-ben járt. Picek feltehetően az a magyar, aki a világ legtöbb országába jutott el. Picek utazásairól a Vista sorozatot jelentet meg honlapján. Picek a Vista nagyra becsült törzsügyfele csaknem 20 év óta. Íme a sorozat első darabja. Rögtön egy szenzáció.

Bonaparte Napóleonhoz gyermekkorom óta vonzódtam. Nem csoda hát, hogy fölöttébb megragadta a képzeletemet néhány évvel ezelőtt egy véletlenül a szemem elé került svájci újság cikke. Ez arról szólt, hogy az Afrika és Dél-Amerika közötti nagy óceáni térben, nagy magányban álló Szent Ilona szigetét miként lehet meglátogatni. Nos, elbátortalanítóan körülményesen.  Egyszerűen azért is, mert nagyon keveseknek van oka arra, hogy odautazzanak. Különösen, hogy repülőtere sincs. Bár sokáig borítékoltam a kaland tervét, de azért megvalósult az utam. (A régóta jól bevált utazási irodám, a Vista vállaira helyeztem ennek a nem szokványos útnak a megszervezését, már ami a repülőjegyeket és a hajózást illeti.)  Johannesburgon keresztül repültem Namíbia fővárosába Windhoek-be, majd onnan Wallvis Bay kikötővárosba, ahonnan a hajó indult Szent Ilona szigetére. A hajótársasággal összehozni a foglalást korántsem volt egyszerű. Egy olyan postajáratról van szó, amely tán hathetente csak egyszer megy Szent Ilonára levelekkel, árukkal, és maximum 50-60 utassal. Mi más is lehetett a hajó neve, mint az, hogy HMS St. Helena. (Ezt a hajót a brit védelmi minisztérium 1982-ben átmenetileg elrekvirálta, hogy az argentinokkal vívott Falkland-szigeteki háborúban szállításra használhassa.)

A sziget felé

A hajón volt néhány haza tartó Szent Ilona-i, meg turisták, akik hozzám hasonlóan erre a képtelennek tűnő utazásra szánták el magukat. A hajó teljesen korrekt módon fel volt készülve turisták ellátására, bár nem a manapság nagyon menő luxus körutazásos hajók hókuszpókuszaival. Végig jól tartottak étellel (még antilophús is volt), innivalóval, és még némi tiszteletet is kiváltott bennük rigolyáim felfedezése. A tengeri utazásban rutintalan utazók – velem egyetemben – folyamatosan fejlődtek a fedélzeten mozgás egyensúlyi kihívásainak való megfelelés tekintetében. A hajón egy könyvből tudtam meg, hogy ennek a hajózási viszonylatnak évszázados története van. Az angol korona külön hajókat gyártatott arra, hogy egyik legtávolabbi gyarmatát, Dél-Afrikát, összekösse az anyaországgal. Az úti megállók között általában Szt. Ilona vagy az északabbra lévő Ascension, vagy mindkettő szerepelt. A hajó kapitánya a megfelelő embernek tűnt számomra egy olyan utazáson, amelynek célállomása csak Napóleon száműzetése által van a köztudatban. A kapitányunk mindössze 150 centiméter magas lehetett. Testi adottságát Napóleon-i méltósággal és büszkeséggel ellentételezte. Meg is ismerkedtem vele, azzal a nem leplezett szándékkal, hogy segítségével felhúzatom a hajó valamely pontján azt a zászlót, amely a világ annyi pontjára kísért el engem.

Pohárköszöntő a tornacipősnek

A kapitánnyal való beszélgetésem során derült ki, hogy milyen tévhitben éltem a szigetlátogatás szállásszükségletének megoldása tekintetében. Én ugyanis komolyan azt hittem, hogy a hajó folyamatosan lesz a szállodám az egész utazás folyamán. Geoff, az én Napóleonom, magyarázta el, hogy Szent Ilonának nincs klasszikus értelemben vett kikötője, s ezért horgonyon fogunk állni. A hajót az elindulásáig el kell hagyni. Ki is derült, hogy turista utastársaim rádiókapcsolattal meg is rendelték szállásaikat a szigeten. A kapitány – aki addig még nem mérhette fel anyagi lehetőségeimet – joviálisan firtatta, hogy milyen árfekvésű hotellel lennék megelégedve. Megmagyaráztam neki, hogy nekem a hajó álló helyzetében is kiválóan megfelel szállásként, s ezt meglepő könnyedséggel akceptálta is. Szavaiból úgy tűnt, hogy ez a szállás megoldás ritka, és a normálisabb turisták a szárazföldön töltik az éjszakákat is.

A hajó utasai közül, amúgy is kilógtam ilyen-olyan formában. Egyszer a tűző nap miatt hálóingben mutatkoztam a fedélzeten, máskor a kapitány partiján az eleganciában némileg elmaradtam az öltönyben és nagy-estélyiben pompázó utastársaktól. A szebbik ingemet vettem fel, de egy bermuda fölé, s lábamon tornacipő ékeskedett. A kontrasztot növelte, hogy a kapitány és a tisztek egy része szmokingot öltött magára. A hajókapitány a ruházatom egyedisége ellenére volt oly jó, és a pohárköszöntőjében a becses személyemmel is foglalkozott. Közölte, hogy 25 éve szolgál a hajón, de azon még magyar emberrel nem találkozott. Közölte azt is, hogy szerinte tán én vagyok az első magyar, aki a sziget földjére lép. Szívből gratulált nekem emiatt. Sőt egyenesen Magyarországot is köszöntötte a történelmi alkalomból!  Még a hajóút folyamán derült ki, hogy Napóleon házát csak a hét egy bizonyos napján és meghatározott órában tartják nyitva. Kétségbe is estem, hiszen nem lehetett kideríteni, hogy vajon az a bizonyos nap az én pár napos szigetlátogatásom idejére fog-e esni.

Mivel az egész strapás utazás Napóleon személyéhez kötődött, annyit elhatároztam, hogy abba a házba bejutok, ha törik, ha szakad. A 16-17 csomós sebességnek köszönhetően egyre közeledett az érkezés várva várt ideje. Még a hajón elrendeződött a kapitány közreműködésével, hogy egy dél-afrikai házaspárral osztozkodhatom a szigeten való elkerülhetetlen autóbérlés költségeiben. A hajó 54 utasából az ilyesmi nem foglalkoztatta a hazatérő bennszülötteket, meg azt a néhány fehért, aki a szigeten dolgozik. Amikor a pirkadatban megjelent a horizonton az első fénycsík és észrevettem a ködös hétterű szigetet, magával ragadott a történelem idézés kényszere. Vajon Napóleon is ezt láthatta-e, amikor közeledett a Belerophon fedélzetén, és vajon mi járhatott az ő fejében, amikor a sziklás partokat megpillantotta. (Feltételeztem, hogy nem a szállodai elhelyezés és a közlekedés kérdésének bizonytalanságai foglalkoztatták.) Már messziről látszott, hogy vulkanikus és kopár a sziget. Inkább félelmetesnek tűnt, mint barátságosnak. A part mentén hajózva az egyik hegynyúlvány mögött végre megpillantottam a fővárost (Jamestown), vagy legalábbis azokat a kis házikókat, amelyek ezt jelenthették. Az előtérben rengeteg kis színes hajó ringott a vízen, amelyek közül az egyik kivált és megindult felénk. A horgonyvetés megtörtént és hamarosan hivatalos szervek szálltak a hajóra. A vendégek némi ünnepélyességgel bevonultak a szalonba és megkezdődött az útlevélvizsgálat. Megérkeztünk Szent Ilonára.

Spar üzlet mindenhol?

A labilis kis csónakon megint a Nagy Számkivetett jutott az eszembe. Mit érzett, amikor őt is egy kis csónakra rakták. Gondolt arra, hogy a végállomásra érkezett meg? A mólóra lépve azt gondoltam: micsoda nagyszerű dolog, hogy magyar ember létemre ide is eljutottam! Balról a hatalmas vulkanikus sziklafal barlangos és komor fala tornyosult fölém, jobbra pedig, a kikötői part mentén, a szurokfekete csiszolt sziklákat, hatalmas kavicsokat ostromló, fehér tarajos óceán keretezte be a képet. Állatnak, növénynek nyoma sem volt. A helyi látványosságok egy részét gyorsan ki lehetett pipálni. A fehérre meszelt, romantikus épület, a Castle a kormányzó irodahelye, és itt kaptak helyet a kormányzati irodák is. Furcsa látvány tűnt elő nyomban: egy, a meredek hegyoldalra épített, pihenő nélküli, hatalmas lépcső, a maga 700 fokával. Jákob lajtorjájának nevezik. A lépcső tövében álló kis börtön neve a hangzatos „Őfelsége Börtöne” nevet viseli.

A város épületei nem igazán említésre méltók. Az utcákon alig látni helybélit. Elég röhejes volt megpillantani egy üzlet felett a Spar feliratot. Megnyugtató volt viszont már a legelején felfedezni a Napoleon street-et. Mivel a szállásom a hajón ellátást is jelentetett kis csónakkal rendszeresen közlekedtem a hajó és a sziget között. Ha megéheztem, csónakba ültem. Egyedüli turistaként vettem igénybe ezt a lehetőséget. A délutáni újabb szigetre lépésem után volt először alkalmam igazán megmustrálni a helybélieket. Furcsa, napbarnított bőr. A fizimiskájuk nem teljesen afrikai, hanem inkább olyan szicíliai. Pedig a mai őslakosság jelentős része rabszolgák leszármazottja. Innen a barna bőr és a villogó fekete tekintet.