A varázsige: Cinque Terre

Bár Toszkánába indultunk nyaralni, ahol annyi látnivaló van, hogy nem egy hét, hanem egy hónap sem lenne elég arra, hogy mindent végigjárjuk, mégis befurakodott egy közeli, ám már Liguria területén lévő program ötlete a gondolatainkba és nem engedett minket szabadulni. Cinque Terre, hangzott el minden nap a bűvös név, akár egy varázsige. Cinque Terre. Mintha egy hívó szót suttogtak volna a fülünkbe és mi engedtünk a csábításának. Nem volt könnyű döntés, mivel az 5 faluból álló Nemzeti Park egy egész napot követelt magának az amúgy is sűrű programunkból, emellett sok-sok eurót és hosszú kilométereket.

Az "Öt Föld" vidéke

Cinqe Terrét nem egyszerű meghódítani, nem lehet csak úgy odaesni, leparkolni a központban és végigszaladni a falvakon, mint az átlagos településeken, ugyanis a megközelítésük nem egyszerű, a megtekintésük pedig alapos szervezést igényel. A hegyfokok által tagolt partszakasz apró öbleiben megbújó kis falvak, - név szerint Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza, Monterosso - ugyanis meredek sziklaoldalakba épültek, a külvilágtól szinte teljesen elzárva.

Mielőtt 1925-ben megépült az 5 települést összekötő vasútvonal csak csónakkal vagy gyalogosan lehetett elérni őket. Lakóik ezer éven keresztül teljes elszigeteltségben éltek. Mivel nem volt más munkalehetőség, a szinte függőleges teraszokon szőlőt műveltek és olajbogyót termesztettek. Borászattal és halászattal foglalkoztak. A vasúthálózat kiépítése jelentős változásokat hozott, ám a sínek lefektetése óriási kihívást jelentett ezen a részen. A tervezés folyamán ugyan arra törekedtek, hogy minél kevesebb alagutat kelljen fúrni, a Sestri Levante és La Spezia közötti 44 km-es szakaszon, - mely magába foglalja a Cinque Terrét is – mégis 51, összesen 28 kilométernyi alagúton és 23 hídon kell áthaladni a szerelvényeknek. 1960 óta ugyan autóval is végig lehet menni a hegyekben kanyargó, magaslati panorámaúton, de a falvakba innen körülményes a lejutás. Egy jelentősebb összeg kifizetése után a kocsit a fenti parkolóban lehet hagyni, ahonnan lépcsők százain kell lebaktatni a partra. Lefelé még izgalmasan hangzik, na de visszafelé!?

Így tanácsosabb az egyszerűbb és kedvezőbb árú vonatozást választani. A Cinque Terre Card egész napos utazásra jogosít és magába foglalja a eco buszok használatát, a gyalogos ösvényekre szóló belépőjegyeket és korlátlan wifi használatot. Az ára ugyan ennek a legkedvezőbb, de a rengeteg alagút miatt nem sokat lehet látni, így aki teheti, az mindenképpen szálljon hajóra, mert az az igazi. A hatalmas sziklák ölelésében megbújó színes kis házakat a tenger felől megpillantani, feledhetetlen élmény. A hajójegy szintén egész napra szól. Bárhol, bármikor le lehet szállni, majd vissza, tetszés szerint – persze igazodva a menetrendhez.

Lerici - ajtó Cinque Terrére

A legtöbben La Spezia kikötőjében kezdik a kirándulást, de ott nagyon magas árakon lehet csak parkolni, így mi az indulás helyszínéül Lericit választottuk, ahol jóval kedvezőbb volt a napijegy. Lerici önmagában is megérne egy látogatást, mert egy nagyon hangulatos, igazi nyaralóhely, homokos strandokkal, színes házakkal, látványos kikötővel, rengeteg étteremmel, pálmafákkal.

A városba érvén, egy rövid alagút után, rögtön jobbra kell fordulni a La Valleta nevű parkolóba. Mi nagyon korán érkeztünk, még üres volt a placc, így azt hittük, rossz helyen járunk. A parkoló őr egy kukkot sem tudott angolul, de még olaszul sem akart kommunikálni, így tettünk egy tiszteletkört a városban, ám újra itt lyukadtunk ki. Megvettük a kaparóssorsjegyre emlékeztető parkolókártyát és betettük a szélvédő mögé. Ekkor már egy cseh család is ott állt és hamar kiderült, hogy ők is Cinque Terrére indulnak. Rutinosnak tűntek, így őket követve jutottunk el a kikötőbe, ami kb. negyed órás kellemes sétára volt az autótól. Mi nem értünk rá korzózni, mert csak pár percünk volt, hogy a kikötőbe érjünk. Mivel látványos volt az út, egy cseppet sem bántuk a reggeli kocogást, aminek a tempóját a csehek diktálták, akik két babakocsival sprinteltek előttünk, hogy elérjék az első hajót, ami 9:30-kor, - csodával határos módon az utolsó pillanatban beeső családdal a fedélzetén - hagyta el a kikötőt.

Mi lassítottunk, amikor megláttuk, hogy már zsúfolásig telt a kétszintes vízibusz. Úgy döntöttünk, hogy inkább megvárjuk a következőt, hogy jó helyünk legyen. Kényelmesen megvettük az egész napra szóló jegyeket és a kikötő mellett beültünk egy cappuccinora, hogy a napfényes asztalkánál megtervezhessük a menetrendet, mert a lehető legtöbbet kihozni a programból csak hosszas sakkozással lehet. Délelőtt 3 járat indul Lericiből, majd az egyik faluból a másikba átlagosan óránként mennek a hajók. Cornigliában nem kötnek ki, Monterossoban, az utolsó településen viszont kötelezően ki kell szállni mindenkinek egy időre, mielőtt visszafordulna a hajó. Jól is jött az egy órás pihenő az indulás előtt, mert nem csak a kávé volt isteni, de a kilátást és a kellemes napsütést is élvezhettük míg felkészültünk az útra.

Portovenere – Cinque Terre „előszobája”

A hajók először az öböl kijáratánál lévő Portovenerében állnak meg, ide 30 perc az út. Aki szeretne, már itt is kiszállhat körülnézni, de mi maradtunk a hajón. Ezután értünk ki a nyílt tengerre, ahol további fél órát ringatóztunk Cinque Terre első kis falujáig, Riomaggioréig.

Cinque Terrét nem véletlenül vette fel az UNESCO a Világörökségek közé. Már útközben megdöbbentettek minket a meredek hegyoldalon kialakított szőlőteraszok és az elszórtan felbukkanó házak, melyekhez nemhogy út nem vezet, de sokban még áram sincsen. A teljesen elszigetelt épületek egy részét gazdag turistáknak adják ki, akik élvezik, hogy pár napra elvonulhatnak a világtól. Az egyik nyaralóhoz például 1500 lépcsőfok vezet le. Aki ide jön, az gondolom megfontolja, hogy hány bőrönddel induljon útra.

Apró falvak vonzásában

A hajónk távolodni kezdett a szikláktól, mivel a természetvédelmi területhez értünk, így egy nagy kanyar megtétele után érkeztünk a kikötőbe. Az általunk gerjesztett hullámok hatalmas erővel csapódtak az óriási köveknek, miközben a személyzet kirakta a keskeny hidat, melyen keresztül megkezdhettük a partraszállást. Ámultan haladtunk fölfelé a cikcakkban tekergő keskeny lépcsősoron, a mellettünk lefelé kígyózó sor mellett, akik innen indultak volna a következő faluba. Izzasztó hőség, árnyék sehol, csak gyümölcstől roskadozó kaktuszok. Ijedten saccolgattuk, hogy vajon hányadik hajóra fognak felférni a sor végén álló utasok és komoly veszélyben éreztük a további programunkat. Ám a hajó úgy nyelte az embereket, mintha feneketlen lenne. Addig segítették át a fel-le mozgó hídon őket, míg ki nem üresedett a part. Csodálattal néztük, ahogy a tömeg alatt imbolyogva kifarolt a járgány és fürgén folytatta útját a következő megállóhoz.

Izgatottan tettük meg azt a pár lépést, mely után elénk tárult a csoda, Riomaggiore mesefaluja. Bár már ezerszer láttuk képeken, mégis lenyűgözött, ahogy a vörös, narancs és sárga épületek, hasadékban örvénylő, izzó lávatölcsérként ömlenek a tengerbe. Az öböl végén álló kis téren úgy sorakoznak a színes csónakok, mintha most hagyta volna hátra őket a dagály után visszahúzódó víz. A látvány festővászonért és ecsetért kiáltott. Mi pedig több időért, mert épp hogy besétáltunk a hangulatos főutcára és fellépcsőztünk a kilátóteraszra már indulhattunk is vissza a kikötőbe.

A második falut, Manarole-t 15 perc alatt értük el. Élénk színű házikói, mintha egymásra halmozott építőkockák lennének. Ezeket csak a hajóról csodáltuk meg, mivel idő szűkében sajnos nem szállhattunk ki mindenhol. Ugyan belefért volna a napba, hogy mind a 4 településbe belekóstolhassunk egy kicsit, de nem sok értelmét láttuk a rohanásnak. Így is keveselltük az 1-1 helyen eltöltött, nézelődésre szánható perceket, melyek észrevétlenül illantak el velünk. Corniglia magasan, a sziklák tetején terpeszkedik, fodrozódik, mint a hullámok tetején a taraj. A tenger felől kevesen vállalkoznának a meghódítására, így lassítás nélkül haladtunk tovább Vernazzába.

Monterosso – az „(öt) földi” paradicsom

Mivel mindenhol arról olvastunk, hogy ez a legszebb falu, mindenki kedvence, a csúcsok csúcsa, így erre szántuk a legtöbb időt, ez került a program végére, délutánra. Tehát maradtunk a hajón, ami tovább repített bennünket Monterossoba, a „kényszerpihenő” helyszínére. Egyedül ez a település büszkélkedhet hosszú, homokos stranddal, a többinél csak a sziklákról lehet beereszkedni a vízbe vagy kisebb öblök biztosítanak a fürdőzésre lehetőséget. A legtöbben emiatt jönnek ide, főleg a fülledt nyári napokon, de mivel a hajóról nézve ez tűnik a legjelentéktelenebb településnek és a fekvése sem olyan látványos, nem zengenek róla ódákat.

Mi nem készültünk megmártózni a habokban, így számunkra annyira érdektelennek tűnt az olvasottak alapján, hogy ha nem lett volna muszáj, lehet ki sem szállunk. Ez nagy hiba lett volna! Monterosso teljesen lenyűgözött és magával ragadott bennünket. A többi település hozzá képest múzeumnak tűnt, mert ez a falu tényleg élt. Egy rendezett téren keresztül jutottunk a központba, ahol élmény volt elveszni a hangulatos utcák labirintusában. A képeslapra kívánkozó házak földszintjén szuveníreket kínáló üzletek sorakoztak, és elégedett, vidám turistákkal zsúfolt éttermek, melyek teraszán tányérok tucatjaiban gőzölgött a környék specialitásával, a pestoval készült friss tészta. Elképzeltük, hogy micsoda élet lehet itt a csillagos ég alatt is, egy kellemes mediterrán estén. Egy rövid ábrándozás után azonban menni kellett tovább, hogy egy hűsítő fagylalttal a kezünkben meg tudjuk nézni a hegy túloldalán fekvő híres strandot is.

Egy kisebb kaptató után, a magasból tárult elénk a gondozott, fehér homokos föveny, élénk színű, narancs-zöld nyugágyakkal, napernyőkkel, melyek vidám kontrasztot alkottak a tenger szépséges kékjével és a környező hegyekkel.

A csábító strandot két részre választó hatalmas, üreges szikla egy darabig nyelte, majd egyben „kiköpte” a hullámokat. Elámultam a látványtól. Ott, egyhelyben állva órákig tudtam volna gyönyörködni benne. Itt kezdtük el sajnálni, hogy nem értük el az első hajót. Napokat tudtunk volna itt eltölteni, de ismét indulni kellett.

Vernazza – képeslap 4 dimenzióban

Pár perc múlva már kíváncsiságtól csillogó szemekkel lépdeltünk Vernazza főtere felé, majd fel a főutcáján és vártuk a varázslatot. Lehet, hogy mi nem ismertük hozzá a megfelelő igét, de a csoda mindenesetre elmaradt – vagy legalábbis váratott magára. Nem értettük, a látványos Riomaggiore és a pezsgő Monterossohoz után, hogy miért ez a legnépszerűbb települése Cinque Terrének. A rövid sétálóutcának hamar a végére étünk és úgy tűnt, hogy innen nincs is tovább. Az ebédet ugyan ide terveztük, de a barátságos monterossi éttermek után itt egyik sem tűnt túlzottan hívogatónak. Csalódottan rogytunk le egy padra a kikötőben és ekkor szúrtam ki a panorámautat. A hegyeken át vezető, keskeny gyalogösvény magasan a tenger felett vezet a települések között. A leghíresebb része, a Via dell' Amore, mely Riomaggioret és Manerolat köti össze. Innen Vernazzából Monterossoba, - ahova az egyik leglátványosabb 3,5 kilométeres út vezet -, jó 90 perc alatt lehet átjutni. Nekem sajnos nem volt ennyi időm, így célnak egy rikító murvafürt bokrot szúrtam ki, és máris mászni kezdtem. A sikátorokon átvezető lépcsősorokat kettesével szedve próbáltam megtalálni az utat – ez második próbálkozásra sikerült. A beton egy idő után elfogyott, helyét föld és salak váltotta fel. Pár perc elteltével már a város fölött sétáltam, pontosabban lebegtem, mert ahogy egyre feljebb jutottam a tikkasztó hőségben, egyre szédületesebb panoráma tárult elém. Az adrenalin hajtott, így gyorsan elértem a lila bokrot. Alatta állva megértettem, hogy miért e nagy hűhó. Az biztos, hogy nem semmiért. A Cinque Terrét ábrázoló poszterek és képeslapok a szemem előtt öltöttek 4 dimenziót. A nyílt tenger látványa pedig megszédített. Az út szőlőskerteken és patakokon vezetett, a napot pedig nagyon közelinek éreztem, így egybeolvadva a természettel, madártávlatból szemlélve a lenti világot úgy éreztem, mintha sirályként repülnék a Ligur-tenger felett.

A rózsaszín, lazac és pasztellsárga házak karéjként vették körül a türkizkék, kristálytiszta öblöt, melyen a színes kis csónakok szelíden ringatóztak. A félkör egyik végét a harangtorony, a másikat a bástya zárta le. A késő délutáni nap ezüstös csillámokat hintett a vízre, ami prizmaként tükrözte vissza a vakító sugarakat. Az alacsonyabb sziklákon ráérős turisták és szerencsés helyiek süttették magukat, időnként egy fejessel hűsítve felhevült testüket. Próbáltam befogadni és megörökíteni a látványt, mind az elmém, mind a technika segítségével. A fügefalevelek és kaktuszok hol itt, hol ott lógtak be a fényképező lencséje elé. Az idillt csak az alattam robogó vonat törte meg, ahogy hangosan zakatolva előbújt az alagútból, majd el is tűnt egy másikban.

Még az élmény hatása alatt voltam, amikor a fellegekből visszaszálltam a térre. Lelkesedésem tengeribeteg páromat is magával ragadta egy körre, így másodszorra együtt másztunk vissza egy közelebbi kilátópontra. A kis kirándulás hatására Vernazza teljesen átértékelődött bennünk és már a nap legjobb részeként jegyeztem a rövidke, ám annál emlékezetesebb túrát és nagyon irigyeltem azokat, akik Monterosso felé tovább folytathatták útjukat ott fent, a hegyekben. Remélem, egyszer nekünk is lesz lehetőségünk végigsétálni ezen a páratlan ösvényen.

Tikkadtan tértünk vissza a főutcára, ahol kései ebéd gyanánt egy pestos foccaciát kértem. Ezzel a nap egyetlen kudarcát könyvelhettem el. Szó se róla, maga a pesto tökéletes volt – a többit inkább nem említem – pedig nagy focaccia rajongó vagyok! De se baj, mert nem igazán voltam éhes, hisz csordultig teltünk élménnyel. Most, hogy összebarátkoztunk Vernazzával, nekünk is megsúgta a helyi varázsigét és búcsúzóul egy újabb csodával ajándékozott meg bennünket. Miközben egy padon ülve azon küzdöttem, hogy a borzalmas kenyér-szerű tésztáról megmentsem a zöld szószt, egy barlang bejáratára hajazó, természetes, alacsony alagútra lettünk figyelmesek, melyben hátizsákos turisták, japán csoportok és hangoskodó olaszok közlekedtek fel-alá. A kíváncsiság minket is közéjük sodort és a végén ismét tátva maradt a szánk. Nem egy szomszédos utcába vagy egy eldugott térre vezetett a titkos átjáró – ahogy az sejteni véltem – hanem egy zárt öbölbe, melynek kavicsos partját hatalmas robajjal érkező, fehér habos hullámok nyaldosták, miközben lelkes fürdőzők ringatóztak, a nem túl meleg vízben. Fényképezők tucatjai próbálták elkapni a pillanatot, amikor a hullám egy-egy sziklának csapódva a magasba fröccsen. Mi is ezzel a képpel búcsúztunk, mielőtt felszálltunk a hajóra.

Nehéz a búcsúzás

Cinque Terre hamar a szívünkbe lopta magát, így nehéz volt a búcsú és úgy tűnt, hogy ő is nehezen ereszt bennünket, mivel a hajónkkal nem sokáig jutottunk. Egy bivalyerős, makacs, motorra tekeredett kötéllel akarta megakadályozni, hogy elutazzunk, de a terv sajnos nem vált be. A személyzet egyik tagja nyomban búvárruhát öltött és alámerült, hogy elvághassa a vastag kötelet, melynek fedélzeten lévő vége már épp a padot fűrészelte ketté. Az utazóközönség hatalmas tapssal jutalmazta a búvárunkat, aki hősként tért vissza a fedélzetre. Miután megfordultunk, hogy begyűjthessünk még pár kalandra vágyó lelket, gond nélkül folytattuk utunkat vissza Lericibe.

A nyár utolsó csókja

A hajó farában ülve külön élmény volt az utazás. Hosszú, fehér csíkot húztunk magunk után, mely éles kontrasztot alkotott a mélykék tengerrel. A sziklákat, most lágyabb, melegebb fény vonta be, amitől sokkal barátságosabbnak tűntek. Lábuknál hol kisebb barlangok, üregek, hol apró öblök tarkították az egybefüggő falnak tűnő partszakaszt. Szeptember végén jártunk, de arcunkat égette nap, - mint egy utolsó forró csók a nyártól. Csak a menetszél és a néha felcsapódó vízcseppek hoztak némi enyhülést. A távolban már feltűnt Portovenere szürke-fehér csíkos temploma, jelezvén, hogy lassan vége az utazásnak. Ebből az irányból még nagyszerűbb látványt nyújtott a San Pietro, mely teljesen egybeolvadt az alatta lévő sziklaszirttel. Magasba törő tornya, mintha csak a hely csúcsa lenne. A hozzá épült erőd mellett kanyarodtunk be az öbölbe, melyet már derékszögben értek a fénysugarak, ahogy a nap korongja lassan elbújt a kis templom mögé.

Itt még egyszer hajót kellett váltanunk, hogy tovább roboghassunk Lerici felé, búcsút intve az „Öt Föld” vidékének. Ez a mai, életünk egyik legjobb és legemlékezetesebb napja volt. Egy különálló, mini nyaralás az olasz nyaralásban. Egy biztos: minden rászánt percet, minden kiadott centet és minden extra kilométert megért. Így annak, aki rajtunk kívül szintén meghallja a bűvös varázsigét - Cinque Terre -, azt tanácsolom, hogy feltétlenül engedjen a csábításnak!

 Fotók: Müller Gerda