Boldogország fővárosa: Madrid

Először a szerelem hozott ide. Azután a városba is beleszerettem. Telt-múlt az idő, és a szerelem, ami idehozott, elmúlt - a szerelmeknek már csak ilyen a sorsuk. De a város iránti rajongásom örökkévalónak tűnik.

A tortilla titka

Madridban későn kel a nap. Bár az is lehet, hogy csak én érzem így, amikor lustán és kipihenten nyújtózom egyet. Nézd csak: még alig érkeztem meg, és máris átvettem a város hangulatát. A pezsgő, nyüzsgő, mégis nyugodt és emberarcú városét, ahol végre úgy érzem, hogy a világ van értem, nem pedig fordítva, ahol én vagyok a fontos és nem nekem kell állandóan megfelelnem. A reggelt egy jó kis tejeskávéval kezdjük - café con leche -, mellé természetesen tortilla érkezik, amire csak a botor turista vágja rá, hogy „rántotta". A spanyolok - ha értenék - sértetten kapnák fel a fejüket: a tortilla ugyanis intézmény, aminek az elkészítését eredeti spanyol séfek tanítják ráérő amerikai háziasszonyoknak. Mert nem mindegy, hogy milyen serpenyőben, milyen sűrűre és milyen fakanállal, ugyebár... A tortilla rendkívül fontos része annak a kultúrának, ahol az evés öröme harmonikusan rímel az élet egyéb örömeire.

A Prado csodás kincsei

Reggeli után irány a város. Hogy merre? - eldöntheted, hogy éppen milyen kedved van. Ha életre vágyom, ott a Puerta del Sol vagy a Plaza Mayor zsongása, esetleg a Gran Via. Ha inkább nyugalmat szeretnék, akkor sem kell messzire mennem a belvárostól, hiszen a Plaza de la Cibeles szomszédságában ott a gyönyörű Retiro park, ami nemcsak a béke szigete, hanem alig egy ugrásnyi a Pradotól is, Madrid legkáprázatosabb múzeumától. Figyelem: ne tegyél szívességet a Pradoval; nem azért kell megnézni, mert azt tanácsolják az útikönyvek, hanem azért, mert olyan kincseket rejt, amelyeket még azoknak is látniuk kell, akik csak ritkán szánják rá magukat a múzeumlátogatásra. Itt van a spanyol gyűjtemény El Grecoval, Murilloval, Velazquez-zel és Goyával, a flamand Rubens-szel, Bosch-sal és Brueghellel, a német Cranach-hal és Dürerrel, a francia Poussinnel és Watteau-val vagy az olasz Botticellivel, Tizianoval és Caravaggioval. A művészet csodája egyetlen épületben! Ha több napra megyek Madridba vagy csak szívesen megnéznék még néhány remekművet, egyszerűen átsétálok a Thyssen-Bornemisza múzeumba. Nemcsak holmi lokálpatriotizmusból, amit a név hallatán mi magyarok érezhetünk, hanem mert valódi csodákat találhatunk itt is: Gauguint, Monet-t, Rodint, Kokoschkát vagy Toulouse-Lautrec-et.

Mit csináljunk a hétvégén Madridban?

Ha a hétvégén vet jó sorsod Madridba, sose hagyd ki az El Rastrot, a vasárnap délelőtti bolhapiacot. Aki idelátogat, nyugodtan elhajíthatja az összes történelemkönyvet, baedekkert és útleírást: elég beleszagolnunk a levegőbe ahhoz, hogy megtudjuk, milyen is volt az öreg Madrid, mondjuk 2-300 évvel ezelőtt. Azóta gyűlnek itt össze az emberek minden hétvégén, hogy adjanak, vegyenek vagy cseréljenek ruhát, bútort és csecsebecsét, bóvlit és értéket, rozsdás kulcsot és értékes porcelánt. Nem egyszer volt már olyan szerencsém, hogy igazi kincseket találtam meglepően jó áron. Az El Rastrotól csak egy rövid séta a Lavapies negyed, amit egy évtizeddel ezelőttig úgy tartottak számon, mint a képeskönyvekben megfestett, ízig-vérig hamisítatlan madridiak otthonát: a Lavapies volt a „madridiság" kvintesszenciája. Mára megváltozott a helyzet: ez a környék lett a város - és egyben a világ egyik - legsokszínűbb multikulturális gyülekezőhelye kínaiakkal, arabokkal, peruiakkal, pakisztániakkal, akik nemcsak a kultúrájukat, de az ízeiket, illataikat és színeiket is magukkal hozták távoli hazájukból, hogy aztán ezekkel töltsék meg jellegzetes kis boltjaikat.

Sonkamúzeum – ahol nemcsak a szemnek, de a kéznek is szabad…

Ha inkább másféle érzékszerveimet szeretném elkényeztetni és másfajta múzeumra vágyom, elsétálok egy Museo del Jamón-ba. Ezek a „sonkamúzeumok" csak nevükben emlékeztetnek intellektuális társaikra, hiszen itt - szerencsére - egyáltalán nem érvényesül a „mindent a szemnek - semmit a kéznek"-elv: akár meg is kóstolhatjuk a kiállított tárgyakat. A legkülönlegesebb sonkaóriások lógnak a mennyezetről, és ha kéred, vékony kis szeleteket szelnek belőlük a teremőröknél sokkal barátságosabb eladók. A spanyol sonka fogalom, amit akkor kezdtem csak igazán értékelni, amikor megkóstoltam az első serranoi, majd az első ibériai sonkát, némi chorizo-val (kolbászfélével) kiegészítve.

Mikor ebédelnek a spanyolok?

Mire a délelőtti séta és a művészeti körút végére érek, lassan rám férne némi ebéd. De ne kapkodjunk: Spanyolországban vagyunk, nem kövessünk el tehát olyan égbekiáltó hibát, hogy már 12-kor berohanjunk egy étterembe. A pincérek értetlen tekintetét és a bezárt ajtókat látva hamar megérted: ahogy a nap, úgy az ebéd is jóval később kezdődik az Ibér félszigeten, mint amihez korábban hozzászoktál. Evés előtt - helyett... - tehát még kerülök egyet: mondjuk - ha már úgyis a Paseo del Prado felé járok -, kicsit továbbsétálok a kellemes fasoron egészen az Atocha pályaudvarig, ami nemcsak átszállóhelynek, de úticélnak sem utolsó. Bár a világ emlékezetében az Atocha leginkább a 2004-es embertelen terrortámadás kapcsán maradt meg, de „békeidőben" a pályaudvar pihentető és különleges hely. Átriumos részét ugyanis valódi őserdővé varázsolták: a kicsit párás levegőben igazi dzsungelt teremtettek hatalmas levelű fákkal, buja növényekkel. Mintha még a mediterrán Spanyolországtól is jóval délebbre járnánk. Tehát ebédidő, amit érdemes komolyan venni. Még ha nem is vagyok különösebben éhes, séta közben mindenképpen szeretek betérni egy-egy tapas-ra valahova. A tapas olyan kis falatka, amitől ugyan nem lehet jóllakni, de kóstolót nyújtva kelti fel a vágyat a különleges ízek iránt. (Ha Spanyolország déli részére utazom, elég, ha ebédidőben csak egy italra ugrom be valahová, a tapast úgyis adják mellé.)

A szieszta a turistáknak is jár

Bármit is választottam, ebéd után semmiképpen sem hagyom ki a sziesztát. A spanyolok várható élettartama Európán belül talán a legmagasabb, és ők ezt nagy részben éppen a sziesztának tudják be. (A másik okot az olívaolajban keresik, amit akár csak kenyérrel magában is szívesen esznek, de bőségesen locsolják paradicsomra, salátára, bármire.) Tegyünk hozzá egy harmadik lehetséges okot, a szinte örökös fiestát: szinte nincs hét, hogy ne lenne valami országos, avagy városi, helyi ünnep, ami, ha véletlenül hétvége közelébe esik, a közbülső napot „hídnak" nyilvánítják, akkor sem dolgoznak, mert az ugyebár átvezet az egyik fiestából a következőbe... Igen, valószínűleg az országot a fiesta és a szieszta működteti (vagy nem). (A sziesztát csak egy esetben hagyom el: ha reggel úgy döntök, hogy Madridon kívül töltöm a napot. Viszonylag rövid időn belül számos érdekes helyre juthatunk el: egy egynapos kirándulásba belefér például Toledo, Avila vagy ha kocsival megyek, kedvencem a kevésbé ismert, ám valódi kis gyöngyszem Chinchon.)

Pletykák a királyi családról

Szieszta után lesétálok a királyi palotához, szeretem érezni a történelem kézzelfogható közelségét. A palota története ugyanis egészen a IX. századig nyúlik vissza, amikor is muzulmán uralkodók kezdték építeni, erőd gyanánt. És ha már a koronás főknél tartunk - a királyi családot valódi szeretet övezi a spanyolok körében. János Károly és görög származású felesége, Zsófia népszerűségével csak gyerekeik népszerűsége vetekszik. Az ország anyáskodó mosollyal figyelte Cristina hercegnő szép szerelmi történetét a kosárlabdázó Inakival, ők azóta már négy unokával ajándékozták meg a nemzetet. A spanyol lányok kedvence azonban vitathatatlanul Felipe herceg, aki mintha a mesekönyvekből lépne ki: magas, csinos és ellenállhatatlan mosolya van. Ha megjelent valahol, a lányok hangos „Guapo" („szépség") kántálással fogadták, amit a herceg szégyenkező pirulással hallgatott. De sajnos Felipe is elkelt: a televíziós Letizia Ortizt vette feleségül, amit a spanyol hajadonok csak azért bocsátották meg neki, mert ezt is tökéletesen csinálta: kedvesen, természetesen, minden nagyobb felhajtás nélkül. Azóta már Felipe is apa, a királyi család élete pedig szimpatikusan és botrányok nélkül zajlik.

Madrid: non-stop nyitva

A séta, a tapaszok és a sok látnivaló annyira lefoglal, hogy észre sem veszem, rám esteledett. Elérkezett az a napszak, amiben a madridiak a leginkább elemükben érzik magukat. A város állandó lüktetésétől néha az az érzésem, hogy Madridban folyamatosan tart az ünnep, a hét minden napján, napi 24 órában. És tudom, hogy ezzel nem is járok nagyon messze az igazságtól. Madrid az élet városa, az öröm városa, ahol a dolgok azért vannak úgy, ahogy vannak, hogy nekünk jó legyen. És mi tesszük a dolgunkat és azt érezzük, hogy nekünk bizony jó. Ha úgy döntök, hogy aznap belevetem magam az éjszakába - márpedig Madridban csak így szabad dönteni -, semmit nem kell elkapkodni. Madridban lehetetlen lemaradni bármiről is, már amennyiben a saját nem-mediterrán életritmusomat követem. Amikor először - és utoljára - este 10 óra körül értem egy klubba - „jaj, csak nehogy lekéssük a programot!" -, csak egy kongó, üres termet találtam. Máig emlékszem a tanácstalanul segíteni akaró pincérre, aki rögtön tudta, hogy csak turisták lehetünk, a helyieknek ugyanis eszükbe sem jutna ilyen lehetetlen időben elindulni, akkor, amikor még a söprögetéshez sem kezdtek neki. Az igazi „élet" majd valamikor hajnali 1 felé indul (helyenként még később), addig pedig még bőven van idő.

Vacsora előtt tehát - mint azt az igazi spanyolok is teszik - még betérek egy kis bárba, rendelek valami jóféle spanyol vörösbort - mondjuk valami Rioját -, és örülök, ha valamelyik kis sarokban szorítanak nekem egy félfenéknyi helyet, ahol megihatom az italomat. A felkapott bárokban ugyanis ilyenkor már állóhelyet sem könnyű találni, ülőhelyről pedig ne is álmodozzunk. (Ha kicsit melegebb az idő, a helyiek egyszerűen kiülnek a járda szélére a pohár borukkal.) Kortyolgatom tehát a boromat és élvezem ezt a hamisítatlan, nyugodt, a lendületével és hangzavarával együtt is megnyugtató miliőt. Ha elérkezett a 10-11 óra, lassan kezdhetünk tűnődni, mit is vacsorázzunk. Télidőben, amikor zordabb az idő - bár Madridban akkor se számítsunk 10 foknál sokkal hidegebbre -, a spanyolok nemcsak kívülről, de belülről is szeretik kibélelni magukat és szívesen esznek tartalmasabb ételeket. Vacsora után pedig jöhet az ÉLET, csupa nagybetűvel. Ha hosszabb ideig nem jártam Madridban, kíváncsian figyelem, hogy milyen új helyek nyíltak. Néha elvesztem a fonalat és nem mindig tudom, hogy mik az éppen aktuálisan trendy helyek, mert annyi a változás. De semmi baj: ilyenkor hagyom magam sodródni a tömeggel és ha valahol sok embert látok, egyszerűen csak hozzájuk csapódom. A siker mindig garantált!

Lehet, hogy flamencót hallok majd, esetleg salsát vagy jazzt, de bármi lesz is, már előre élvezem, ahogy engem is elragad a zene, a ritmus. Ha a helyiek tapsolnak és táncolnak, én is velük tapsolok és táncolok: jó érzés legalább egy estére kipróbálni, hogy milyen is spanyolnak lenni. Vége a napnak. Késő lehet már vagy inkább korán, hajnalodik, bár otthon ezt már reggelnek hívnánk. Nem lehetek olyan fáradt, hogy lefekvés előtt még ne keressek egy nyitva tartó churreríát, ahol churrost (fánkot) és forró csokoládét árulnak. Ahogy ülök az asztalnál és hallgatom a tányérok csörgését, végigfutnak a fejemben az elmúlt 24 óra történései. Szükséged lehet erre a kis kávészünetre ahhoz, hogy legalább valamennyire fel tudd dolgozni azt a hihetetlen élményt, amit ettől a várostól kapsz, akár sokadszorra is. Az élettel teli, nyüzsgő utcákat és a nyugalmas zöld parkokat, Velazquez királyait és Sancho Panza szamarát, a vékonyra szelt sonkát és a fanyar vörösbort, a ritmust, a lüktetést és a nyugalmat. És ilyenkor - kezemben a churrosszal - hátradőlök és elmosolyodom: ismét egy boldog nap Madridban.

Forrás: malév.hu

Legújabb cikkek

Iratkozz fel Te is
hírlevelünkre!

Hibás vagy hiányzó adat!

Hibás vagy hiányzó adat!

A megadott email címet regisztráltuk! Kérjük, ellenőrizze email fiókját, a hírlevél feliratkozást aktiválni kell!
Hírlevél feliratkozás

Hibás vagy hiányzó adat!

Hibás vagy hiányzó adat!

A megadott email címet regisztráltuk!