Egyiptomi körutazás: Kairótól a Sínai-félszigetig

Valamikor réges-régen a Paradicsomban Ízisz istennő elvesztette férjét, Oziriszt, s azóta sokszor üldögél a Nílus felső folyásainál, szerelmét siratva. Minden évben az ő könnyei kényszerítik a vizeket, hogy az óriási folyamba ömöljenek. Évezredek óta ez a legenda tartotta fenn mindazon kultúrák hitét, akik ezen a földön megfordultak. A folyó rendszeres áradása bőséges termést biztosított számukra, így segítve megélhetésüket a kietlen, sivatagi tájon.

Talán Thomas Cook angol üzletember volt az a kevésbé isteni legenda, aki hozzásegítette az egyiptomiakat, hogy a Nílus ajándékai mellé néhány dollár, font vagy euro „teremjen”. Ő volt az, aki elsőként felismerte, a folyó máshogy is segíthet az itt élőkön. Az ókori egyiptomiak legnagyobb alkotásai ugyanis szinte kivétel nélkül a folyó mentén helyezkednek el, így egy jól szervezett hajóúttal akár valamennyi felkereshető. 1869-ben el is indította az elsőt, és ezzel együtt magát az egyiptomi turizmust is. Részben e két történetnek köszönhetjük, hogy évről évre felkereshetjük ezt a lenyűgöző országot. Érkezzünk akár levegőben repülővel; vízen Alexandriába, a Földközi-tengert áthajózva, vagy a déli szomszédból, Szudánból Abu-Szimbelbe a Níluson; szárazföldön Izraelből Tabába, vagy Líbiából terepjáróval Siwába, mindenképp egy európaitól merőben más világ fogad minket.

Kairói élmények

Sokakhoz hasonlóan a kairói reptéren landolunk. A helyi iroda embere vár, egyenként benyálazza útleveleinkbe a vízummatricákat, és illemtudóan megkér, jól nyomkodjuk bele, nehogy kiessen, mert akkor bajba kerülhetünk. Buszunkban ülve máris ízelítőt kapunk a közlekedési morálról: itt nem a vonalak, táblák, lámpák diktálnak, hanem az egymás iránti tisztelet, szeretet és persze a duda. Jól példázza ezt a következő történet. Egy alkalommal, amikor már nem bírtam tovább idegekkel a koromsötétben autózást, megkérdeztem, miért nem kapcsolják fel a világítást éjszaka a járművön? Illedelmességből – hangzott a válasz, így nem világítunk a szembe haladók szemébe. Az ilyen történetek késztettek arra, hogy a miértek és az afroarab logika fürkészésének vágyát ma már inkább szándékosan otthon felejtem, ha Egyiptomba utazom. Kairóban korán ébreszti az embert a Korán. A müezzin „Allah Akbar”-ja még napkelte előtt kiugraszt minket ágyunkból. Ez nem is baj, hiszen mindössze két napot töltünk a fővárosban. Szállásunkhoz legközelebb az Egyiptomi Múzeum esik, így itt kezdünk. A hatalmas, kétszintes épületbe hordták össze az egyiptomi civilizáció maradványait a történelem előtti időktől a görög-római korig. Kulturális étvágyunkat csillapítva a fizikait egy közeli kifőzdében, csirkés ‘shwarma’-val enyhítjük, s a szokásoktól eltérően nem légkondicionált busszal, hanem metróval és gyalog tesszük meg az utat a Khan El Kalili bazárig. A föld alól kilépve azonnal elhisszük, hogy közel húszmillióan élnek a metropoliszban. Iszlám Kairó – ahogy a negyedet hívják – a legzsúfoltabb része a városnak, a bazárig vezető út kiváló alkalom arra, hogy bepillantást nyerjünk az arabok valódi világába. Valamikor a ‘szúk’ (bazár) ugyanezt tükrözhette, mára azonban inkább turisztikai látványosság, felkeresése ennek ellenére örök élményt garantál.

Piramisok árnyékában

Másnap a piramisok árnyékában, az elsőként ideérkező arabokhoz hasonlóan bennünk is több kérdés fogalmazódik meg. Ők azon töprengtek, kik és miért építették, mi célt szolgálhattak, mi pedig azon, milyenek lennének, ha a középkori hódítók nem az eredeti mészkőborításból építették volna fel új otthonukat, al-Qáhirát (Kairót). Napóleon ittjártakor azon tűnődött, vajon a kövekből hány méter magas falat húzhatna fel országa köré, megint mások különböző savakat öntöttek a hatalmas gúlákra, hogy elpusztítsák azokat. Szerencsére senki terve nem valósult meg, így még mindig – s talán örökké – csodálhatjuk őket.

Luxori kalandok

Az este életre kelő várost immár a vonat ablakából figyeljük, mellyel a néhány száz kilométerre délre fekvő Luxorba igyekszünk. Hálófülkénk nem lévén helyiekkel osztozunk a kocsin, sőt, majdnem a székeinken is. Nem hiába, Kairóban él az ország majdnem harmada, a Nílus mentén (kis túlzással) pedig a többiek. A minden luxust megadó éjszakázás után gyors reggeli következik, és máris a város központi nevezetességénél, a Luxor-templomnál vagyunk. Ez és a közeli Karnak templom a keleti part legkiemelkedőbb építményei a letűnt időkből. Az élet oldalán vagyunk, délután annak határán, a folyón teszünk egy hajókirándulást felukával, a nílusi vitorlással. Szelünk nem sok van, viszont jól esik egy kis pihenő a szokatlan nyugalomban. Luxor évről évre fejlődik, leginkább az idelátogatók igényeinek megfelelően. Megépült az új reptér, szépül a pályaudvar, a központ új útburkolatot kap. Az egykori Théba a legfontosabb állomása a Nílusi hajóutaknak, emellett a régi egyiptomi kultúra számos emlékét tárja elénk, beleértve templomait és a nyugati oldalán elterülő Királyok Völgyét. Nem csoda hát, hogy a halottak oldalán, a völgy bejáratánál megszámlálhatatlan buszt találunk, s még több turistát. Belépünk az első földbe vájt sírba. Ide tökéletes magyarsággal beszélő helyi vezetőnk nem követ minket, hiszen bent nem beszélhet, levegőt is alig szabad vennünk. A falakon található hieroglif írásokat és egyéb festményeket védendő, korlátozzák a megtekinthető sírok számát, így hármat látogatunk meg. A völgyből kiérve felkeressük a Hatsepszut-templomot, a Ramesseumot, Medinet Habut, a Memnon Kolosszusokat. Napnyugta után a reptérre buszozunk. A csapatban mindenki izgatottan várja, milyen lesz megérkezni a Sínai-félszigetre, utazásunk következő állomására.

Dahab - az aranyfalú város

Landolás után mikrobuszba szállunk, és Dahab felé vesszük az irányt. Későre jár, mégsem alszunk, kifelé fürkészünk az ablakon át. A magasan, hosszan elnyúló vonalak azt sejtetik, hogy az eddigiektől eltérő helyre érkeztünk. Ezek bizony hegyek, magas hegyek, a hangosan síró motor is erről tanúskodik. Az aranyfalú város (Dahab aranyat jelent) csendes, sehol egy lélek. Halkan elfoglaljuk nádkunyhókban elhelyezkedő ágyainkat, és nyugovóra térünk. Reggel aztán meglepetés vár: nincs szmog, nincs fülsiketítő dudaszó, a helyiek nem rohangálnak a szélrózsa minden irányába, és úgy tűnik, magnetofonos müezzin is kevesebb él itt. Körös-körül nyugalom, és végre itt a tenger, mélyén a végtelennek tűnő korallvilággal. Felüdülésként máris a víz alá vetjük magunkat. A Vörös-tengernél a világ fordított: itt a színeket nem a föld színe felett, hanem a hullámok alatt találjuk, s ez bizony fantasztikus élmény.

A kihívás - Mózes-hegy megmászása

Jól is jön a nappali pihenő, éjjel ugyanis újra komoly próbatétel vár ránk: a 2 285 méter magas Mózes-hegy megmászásához készülődünk. Meleg ruha, lámpa, élelem, víz, és már indulunk is. 1 500 méter magasan, a Szent Katalin-kolostor lábánál találkozunk beduin vezetőnkkel, aki figyelmeztet az újfajta óvintézkedésekre a környéken. Miután túljutunk a reptéri vizsgálódást is megszégyenítő kordonon, nekivágunk a teveösvénynek. A sötét ellenére hamar kiderül, hogy nem vagyunk egyedül, sőt, nagyon is sokan igyekszünk ugyanoda. A Sínai- vagy másik nevén Mózes-hegy ugyanis különleges vallási jelentőséggel bír: az Ószövetség szerint Isten erre a hegyre hívta fel Mózest, hogy átadja neki a Tízparancsolatot. Reggel, a csúcson, a felkelő Nap látványa megérteti velem, mi is a csodálatos ebben a kőtömegben. A hosszúra nyúlt hegymászást a víz alatt pihenjük ki. A bátrabbak megpróbálkoznak az úgynevezett „intro dive”-val, ami a búvárkodás kezdő lépcsőfokának tekinthető. Csodaországból feljőve beülünk az egyik tengerparti étterembe, majd a vízipipa mellett, az időről megfeledkezve az egész estét ott töltjük.

Különleges kanyon-túrák

A félszigeten – természeti adottságainak köszönhetően – végeláthatatlan kalandok sora vár ránk. Helyi vezetőink nem is hagynak unatkozni minket. Terepjárókkal indulunk a Dahabtól északnyugatra fekvő kanyonokhoz. A Sínai-félszigeten ugyanis több mint tíz nagyméretű hasadék található. Bejárhatunk olyat, amelyik egészen magasan, a Katalin masszívum csúcsainak árnyékában, vagy a tengerszint közelében húzódik, de olyat is, amelyik a víz alatt bújik meg. Mindegyik valamilyen fantázianevet kapott az itt élő beduinoktól. Mi a Színes-, illetve a Fehér-kanyonba látogatunk, a helyiek szerint ezek a legkönnyebben megközelíthetőek. Valószínűleg még sohasem utaztak a minibusz hátuljában, akkor nem így vélekednének. Az odavezető út nagyrészt mellőzi az aszfaltot, így, mire lesétáljuk a kétszer másfél kilométert a rekkenő hőségben, jócskán átértelmeződik bennünk a keleti kényelem fogalma. Mentségükre szolgáljon, hogy napközben, az egyik oázisban egyszerű, ám annál ízletesebb ebédet főztek nekünk. Utolsó reggelünkön a négykerekűeket négylábúakra cseréljük. Ras Abu Galumot, a Dahabtól tizenhét kilométerre található beduin halászfalut keressük fel. A több mint egy órás tevegelést a hölgyek játszi könnyedséggel teljesítik, a férfiaknál már más a helyzet. Ők a faluba érkezve gatyára vetkőzve rohannak a vízbe, hogy meggyötört testrészük fájdalmát a hullámok közt csillapítsák. Ebéd után szunyókálunk egyet a parton összetákolt nádkunyhókban.

A Nílus ajándéka

A visszafelé vezető úton néhányan inkább a gyaloglást választják, s szállásunkra érkezve, fáradtságukat legyőzve egy utolsó rohamra indulnak, hogy beszerezzék Egyiptom legfontosabb ajándéktárgyát, a méretes sporttáskát, amelybe a többi szerzeményt pakolják. Boldogan és büszkén szállunk fel a gépre: az itt élők mellett minket és otthon maradt szeretetteinket is megajándékozta a jó öreg Nílus. Sajnos mára a könnyfakasztó legenda elhomályosulni látszik az Asszuáni-gát árnyékában, az itt lakók viszont maradtak, hiszen a folyó most is – legyenek arabok, koptok vagy más nemzet fiai – hűen szolgálja őket.