Korzika - mesélnek az öreg kövek

Miután Bastiából indulva körbeautóztad a szigetet, itt, Porto határában ismered el, hogy igaz a mondás: Korzika valójában hegy a tengerben!

A tengerpart fölött állsz, a szerpentin meredek oldalán, lábaid alatt Scandola természeti rezervátum vörös sziklái, melyek úgy fulladnak a Ligur-tenger mélykék vizébe, mint önkéntes óriások, akik feláldozták magukat, hogy Korzika szigetét a vállaikon hordják az idők végéig. Tekinteteddel a tenger vizét kutatod, s nem kis meglepetésedre úgy találod, a mélyből visszaköszönő sziklatömbök éppoly rózsaszínűek, vörösek és bordók, mint a felszíniek. A repülőgéprõl alápillantva még úgy gondoltad, a rendelkezésedre álló négy nap elég lesz Korzikára. Ám ahogy a távolság közted és a sziget között csökken, a sziklaszirtek, s a települések pirosas foltjai hegyekké és városokká tágulnak, nyilvánvalóvá válik, e francia tartomány megismeréséhez, felfedezéséhez hetekre, netán hónapokra lenne szükséged. Itt megtalálod mindazt, ami nekünk olyannyira hiányzik az élet kerekségéhez – a fövenyes tengerpartot, a kezelhető méretű hegyeket, a sziklákat ostromló hullámokat, s a szeleket, melyek hajóinkat kihajtják az óceánokra. S ráadásként megkapod azt a fajta latin kultúrát és történelmet, melyet ritkán tapinthatsz az ujjad bögyével oly’ magától értõdõen, mint e viharos múltat megért szigetvilágban. Korzika öreg köveinek lelke van. S aminek lelke van, az beszél hozzád. Legyen az a Porto-öböl menti Les Calanches föléd boruló, bizarr, vadvörös szirtje, Bonifacio Tengerész Temetőjének faragott zárköve, vagy az Ajacciót egykoron védelmezõ Parata őrtorony támaszköve – mesélnek neked valamirõl, még akkor is, ha magadban vagy, s csend üli a tájat.

Körülnézel. Bal vállad fölött Porto szűk „játékkikötője”, melyet holtában is büszkén őriz a Genova-torony. Későn érkeztél, a bástya este hétkor bezár, így leülsz a tövében, a simára koptatott óriás kavicsok egyikére. Az esőfelhõk keletre sodródtak, a lenyugvó nap bekúszik a Porto-folyó torkolatába, sugarai felgyújtják a szurdok szikláit, s amott, a távolba vesző strandföveny fölött mélyzöldre vált az eukaliptuszerdő. Úgy érzed, megérkeztél valahová, ahol pontosan az a valaki vár reád, akivel évek óta találkozni szeretnél. Ez a valaki – önmagad. A félóra teljesen a tiéd, a többiek a halásznegyed meredek utcácskáiban megbúvó kézművesboltokat járják. Előveszed a jegyzetfüzeted, s a lapjait forgatva újraéled eddigi utad. A párizsi taxissztrájk, a repterek közötti transzfer a dugótól beállt városban, a késő esti érkezés Bastiába, a város távoli fényei már a múlté. Az autó a L’Étang de Biguglia természetvédelmi terület zárt lagúnája és a tenger által határolt keskeny földsávon suhan. Balról kétembernyi nádas zörren, jobbról, a fák mögött morajlik a tenger. Később füledben a nagyváros zajával fekszel, az éjféli Korzika még nem mutatja arcát.

Reggel másik világban ébredsz. A terasztól néhány lépésre a plázs, majd a tenger. Éppen annyi hely, hogy a magányosan kocogó férfi, a lóháton galoppozó nű elférjen rajta. Az éjjel esett az eső, a felhők nehezek, az ezüstszürke fény valószerűtlenné formálja a tájat, a város távolba vesző házait. A csinos pincérnő tálcán hozza a „kontinentális” reggelit, a kancsó hosszúkávét, a mini-bagettet, az édes illatú croissant-t, a vajat, a gesztenye- és ribizlilekvárt. Délnek veszed az utad, a táj a lankás Dél-Dunántúlra emlékeztet, művelt szőlőskertek, gyümölcsösök kúsznak az oldalakra, a Korzika gerincét alkotó hegyvonulat csupán a távolban sejlik. A „Száz kilométeres föveny” derekán, Bravone település közelében megpillantod az első őrtornyot, melyet a genovaiak építettek a tengeri kalózok ellen. A föveny mangroveillatú lagúnatóvá nyílik. Az Étang de Diane volt a sziget első természetes kikötője, innét indultak a rómaiak a sziget belsejének meghódítására. Néhány kilométerrel arrébb a hajdani Corsica provincia fõvárosa, Alalia, mai nevén Aléria – az ásatások falva. A szeszgyárban sorra kóstolod a csillogó réztartályokból csordogáló ‘anisette’ (ánizs), ‘cédratinec’ (cédrus), ‘myrtec’ (mirtusz) vagy a törkölyből párolt L’eau de vive Corse („korzikai élet vize”) likőröket, s már azt sem bánod, hogy újra szitálnak a felhők. A búcsúzóként kínált gesztenyepálinka élessé teszi a szaglásod, lám, a partokat valóban mirtuszillat lengi körül, s igazat adsz Rómának: Korzika a Szépség szigete. Az esővíz csillogásában olyan, mint tengerből kelő hajadon, ki annál szebb, minél tovább nézed…

Porto Vecchio lázban ég. Főterén várják a sziget történelmében először rendezett Tour de Corse kerékpárverseny élmezőnyét. Az atoll hangulatú, félkörívben védett beachek fűzérérõl, a vitorlás marina hajóiról itt van mindenki, aki életében egyszer is ült biciklin. És jő Bonifacio! Kedvenc bóklászóhelyed a szigeten. „Város a Sziklákon”, így becézik, és teljes joggal. A La Haute Ville csúcspontján kapsz szállást, egy sísánc utcában, ahová még a helyi profik is ritkán térnek be kocsival. A Place Bonaparte-ről felvonszolod csomagjaidat a Rue Simon Varsi-ra, és nagyon franciának érzed magad. – Bonjour monsieur! – köszöntenek a helyiek. S te boldogan viszonzod: – Bonjour, Ma’m. A szálloda, mint minden lakóház a Sziklán, felfelé terjeszkedik, végére állított téglalap oldalnézetben – emeletenként két szoba, a tiédben az ágyat is három meredek lépcsőn lehet megközelíteni. Este a tulaj a szomszédban lévő haléttermébe invitál, az arasznyi vastagságú, fából ácsolt asztalok mentén a vendégek tengeri herkentyűket fogyasztanak. ‘Aziminu’, korzikai halászlé bevezetőnek, melyet főtt fekete kagylóval teli üstök követnek, fehérborral vagy paradicsommártással. Mindezt leöblíted a leggyümölcsösebb ‘Vin de Corse’ felirattal védett fehérborral, amit valaha kóstoltál…

Bonifacio történelme maga Korzikáé: háború, béke és félelem. A toszkánok alapították 830-ban, de uralták a pizzaiak, a genovaiak, támadták az aragonok, a törökök és a franciák. 1768-tól francia tartomány. Peregnek az emlékképek. Az Aragon-lépcső, a Tengerésztemető, a hatvan méter magas mészkőfal szélén billegõ bérházak, a Grotte Sdragonatto, a Sárkány barlangja, amelybe hajóstól együtt bepöfögtél… És a meglepetés. Este lesétálsz az Avenue Charles de Gaulle-on a kikötőbe, s szembetalálkozol a néhány hete világszenzációt keltő, szomáliai kalózok által elrabolt háromárbocos La Ponte-vel!

Reggel éneklő pincér fogad a szálló meghitt éttermében, a sziklába vájt falakról MP3 vezényelte zene szól. Utolsó pillantást vetsz a magasból az öbölre. „Ami a szépséget illeti, Bonifacio Korzika fővárosa” – mondta Paul Valery, a sziget szülötte. Lehetetlen nem egyetérteni a költővel. Úton vagy ismét, a vadszirtes nyugati partokra. Site de Roccapina útszéli fogadójából a sziklaformációk oroszlán és elefánt sziluettjére emlékeztetnek. A „legkorzikább korzikai város”, Sartene elbűvöl kartávolságnyi széles utcácskáival s legendás filmeknek helyszínt adó kávéházaival. A Valinco-öböl csücskén fészkelő Proprianóban a vízbe folyó étterem tulajdonosa bemutat az intézmény szerencsetabujának, a 15 éves Pablo kutyának, s mellesleg feltálalja a legjobb hagymás-ecetes ‘anchovyt’, melyet életedben ettél. S végül megismered az édes-keserű korzikai gesztenyesör, a ‘Pietra’ ízét! Mmmmmm… Végre napsütés és Ajaccio! Azt gondolnád, a város fia, Napóleon öröksége lesöpör mindent az asztalról. Nem így van. – A kis köpcöst nem szeretjük – mondja egy idős, helybéli úr, ropogós angolsággal. – Semmit sem tett Korzikáért. Egyetlen egyszer tért vissza a szigetre, amikor Bonifacióból megtámadta Szardíniát. Csak Franciaország és a hatalom érdekelte. Felőlem lebonthatják a szülőházát.

Természetesen elmész a Rue Saint-Charles-ra és meglátogatod a Maison Bonapartét. Apró, de döntő bosszúság ér. Kizárólag franciául szólnak hozzád a feliratok, ismertetők. A nemzetközi turizmus jegyében ennél többet érdemelne a világ legváltozatosabb karrierjét befutó kalandora… (Nem úgy a szintén Ajaccióban született Tino Rossi, a „Latin Szerető”, filmszínész és operaénekes, Korzika legeredményesebb kulturális exportja. Mosolyogva emlékeznek reá, utcát és jachtkikötőt neveztek el róla a városban…). Kedvenc kószálóhelyed a belvárosi piac, a halászbárkák mólója, s megállsz bámészkodni a Place Maréchal Foch-on, a Napóleon-szobor tövében, ahol komédiások szórakoztatják a turistákat. Délután kiautózol a félsziget csücskére, s megmászod a dombot a Parata-őrtoronyhoz. A nyereg, amely összeköti a várossal, három dimenzióban rögzíti emlékeidben a sziget allegorikus szépségét. Még este is erre gondolsz, amikor a korzikai pizza mellett megismerkedsz (s egy életre barátságot kötsz) a Cap Corse brandy cseresznye vörös ízével…

És most itt vagy Portóban. Becsukod a jegyzetfüzeted, s amikor a társaság egybeverődik, megindulsz a hegyeken át, vissza, Bastia felé. Éjszakára Evisa erdei falvában szállsz meg, úgy érzed, csupán ki kell tárnod a karjaidat, s az erkélyedről a völgybe tudnál siklani. Reggel lesétálsz a laricio-fenyõk között megbúvó zuhataghoz, az erdők csendjét favágók verik fel. A szerpentinek keskenyek, kacskaringósak, olykor tülkölő buszok állítanak meg a beláthatatlan kanyar mögül, máskor kecskecsordák vagy szaladgáló félvad malacok. Az út menti kőházak vörös rózsával vannak befutva, a fák között családi kálváriák szundikálnak. Rajzmappába illő falvakat hagysz magad után, mesebeli nevekkel, mint Albertacce, Casamaccioli vagy Calacuccia. Rácsodálkozol Korzika legmagasabb csúcsára, a 2700 méteres Monte Clintóra, leghosszabb folyója, a Golo szurdokára, s Corte, az öreg fõváros hajdani dicsőségére. Bastiában még van annyi időd, hogy kiruccanj a bájos Erbalunga városkájába, hogy el tud mondani: a Cap Corse-félszigetre is betetted a lábad. Gondolatban már búcsúzol a Szigettől. A szállóban előkerül az eldugott Tokaji aszú: csin-csin, koccintasz társaiddal a remekül sikerült körútra, s csak ekkor mered magadnak is bevallani, megijedtél a túrát fogadó esőtõl. De lám, mint mindenhol a világon, borúra mindig derű jön. És ez Korzikán sincs másképpen…