Peru: A csillogó hó ünnepe

Az Andok örökké havas csúcsai között, ötezer méteren fekszik a Sinakara-völgy. Az év nagy részében fentről a Colquepunku-gleccser, lentről kopár sziklatörmelék uralja a tájat, ám minden évben kétszer megelevenedik a környék egy teljes hétre. Peruiak tízezrei lepik el a sziklákat, hogy egy különösen sokszínű, inka és katolikus vallási elemekkel átszőtt zarándoklat részesei legyenek. A szertartás végén megtisztulnak a szent gleccserjégtől, melyet fiatal sámánjelöltek hoznak le az éj leple alatt, hatezer méter magasról.

Ha nagy utazók, tapasztalt világjárók társaságában felmerül Peru neve, mindenki elismerően bólogat. Igen, Machu Picchu, néznek össze, no meg a Nazca-vonalak és Lima. Ez a hihetetlenül változatos, színes és misztikus ország valahogy megragadt az „Inka Ösvény” csapdájában, a legtöbb látogatónak itt kezdődik, és itt is végződik a felfedezőútja. Ez a megbélyegzés azonban igazságtalan, mert bár Machu Picchu valóban fenséges és gyönyörű, Peruban nem csak a romok közt él tovább az inkák kultúrája, és nem csak a régészeti emlékek jelentik az érdekes látnivalókat. Az emberek, a kecsua nyelvet beszélő őslakosok mindennapjaiból sokkal színesebb és élettelibb képet kapunk arról, milyen lehetett ez a vidék több ezer évvel ezelőtt. Ha letérünk a prospektusok által ajánlott ösvényekről, érintetlen esőerdőket, hóborította gleccsereket, vadregényes tengerpartot és végtelen pampákat egyaránt találunk ebben a különleges országban.

Út az Andokban

Késő délután van, és az Apu Ausangate északi oldalán botorkálok egy laza, kőtörmelékes lejtőn. Már két órája keresem a megfelelő táborhelyet, és most már kiegyeznék egy másfél négyzetméteres sziklaperemmel is. Bár több mint egy hete szoktatom a szervezetemet a ritka levegőhöz, az ötezer méteres magasságon nem könnyű lélegezni. Minden második lépésnél meg kell állnom levegő után kapkodva, és nem segíti az előrehaladást a megpakolt hátizsák sem. Hiába számoltam ki pontosan, mennyi élelemre lesz szükségem a három hetes túrához, amely az Amazonas-medence fülledt és párás őserdejéből indult fel az Andok hófedte csúcsainak árnyékába, elszámoltam magam. Az út során szinte mindenhol megvendégeltek a helyiek, és nem voltak hajlandóak elfogadni cserébe sem energiaszeletet, sem löncshúskonzervet. Élelmiszert viszont nem dobunk ki, különösen nem egy olyan országban, ahol sokan akkora szegénységben élnek, hogy az mifelénk már éhezésnek számítana. Nincs mit tenni, egy hosszabb pihenő után ismét elindulok reménybeli szállásom felé lassan, a hegyoldalba kapaszkodva.

Egy legenda születése

A spanyolok hódításai, az erőszakos gyarmatosítás és a későbbi demokratizálódás szinte semmit sem hagyott meg az Inka Birodalom egykori nagyságából. Egy kultúra bukása után mindenütt az épületek és a tárgyi emlékek indulnak pusztulásnak először, és legtovább a nyelv, a vallás és a népszokások maradnak fent. Ez történt Peruban is, ahol a mai napig több tízezren beszélik a kecsua nyelvet, és reneszánszukat élik a népünnepélyek, zarándoklatok és fesztiválok. Ezek közül az egyik legfontosabb, és egyben a külvilág számára legkevésbé ismert a Qoyllur Rit’i zarándoklat, melyet évente kétszer tartanak a Cuzco feletti hegyekben.

Az ünnep eredete nem túl régi, a XVIII. század végére tehető. A legenda szerint egy helyi pásztorfiúnak hatalmas fény kíséretében megjelent a gyermek Jézus, kezében egy báránnyal, majd, miután egy helyi pap meg akarta érinteni, hirtelen átváltozott a kereszten függő Krisztussá. Ez a katolikus egyház által a mai napig tanított eredetmagyarázata az ünnepnek. A runakunák, vagyis az Andok hegyvidéki népeinek szájhagyománya azonban több pontban eltér ettől. Az általuk mesélt változatban egy fiatal pásztorfiú, Mariano Mayta, miután bátyjával összeveszett, elmenekült birkáival és lámáival a közeli hegyekbe. Ott összebarátkozott egy hasonló korú fiúval, aki megosztotta vele élelmét. Mivel a pásztorfiú több napig nem tért haza, apja keresésére indult, és amikor rájuk talált, csodálkozva látta, hogy nyája jelentősen gyarapodott, és a fia új barátja, Manuel különlegesen finom anyagból készült ruhát hord. Ebből mintát vett, hogy hasonlót készíttessen a legközelebbi városban, és itt kezdődtek a problémák...

Lámaterelés

Ahogy közelítek a sziklákhoz, hitetlenkedve látom, hogy mozognak. Hosszú másodpercek telnek el, míg a hangok is elérnek hozzám, és rájövök, nem sziklák, hanem lámák jönnek felém a hegyoldalban. Ők is meg-megcsúsznak a köveken, nálam mégis sokkal biztosabban és gyorsabban haladnak. Hamarosan egy lámanyáj közepén állok, és nézem, ahogy az éjjeli menedékemnek kinézett „sziklacsoport” eltűnik a sötétben. Hirtelen emberi hang köszön rám a közelből kecsuául, és beletelik néhány percbe, mire megtaláljuk a közös nyelvet, a spanyolt. Quertambo bemutatkozik, és szavamba vág, amikor közeli táborhelyekről kérdezem.

– Gyere velem, itt kint veszélyes aludni! – hangzanak az ismerős mondatok, és elindulunk a nyáj és a mélybe guruló kövek zaja után. Egy óra múlva még mindig a hegyen gyalogolunk. Quertambo türelmesen megvár, amikor megállok kifújni magam, közben udvariasan úgy csinál, mintha neki is szüksége lenne pihenőre. Újraköti a cipőjét, vagy elszalad egy lemaradt lámát visszakergetni a nyájhoz. Végül hosszú fütty töri meg az éjszakát, kísérőm válaszol, egy kutya felugat, és perceken belül megérkezik egy idős néni, gyertyával a kezében. Amikor meglát, arcán átfut az ijedtség. Néhány Quertambóval váltott pergő, kecsua mondat után bólint, felém fordul, int, és elvezet egy sötét, de meleg kunyhóba.

Az inka és a katolikus vallás találkozása

Qoyllur Rit’i legendája ott folytatódik, hogy Manuel ruhája miatt felbolydult a város, hisz’ olyan minőségű anyagot akkoriban senki nem hordhatott, csak a püspök. Több küldöttség indult fel a hegyre, hogy megkeressék a fiút, és kérdőre vonják. Ezek a csoportok rendre visszatértek, s ijedten egy nagy fényről meséltek, amely megakadályozta továbbjutásukat. Végül Ocongate és Ccatca városokból egyszerre indult el egy-egy csoport, magas rangú tisztségviselőkkel, hogy megkeressék Manuelt. Amikor bekerítették és elfogták, a fiú egy tayanka bokorrá változott, barátja, Mariano pedig belehalt a szomorúságba, hogy társa nincs többé. A pásztorfiút eltemették egy szikla alá, a bokorból pedig egy feszületet faragtak. Ez a szikla és ez a feszület jelképezi azóta az ünnep lényegét, az eredetmítoszok szimbiózisát, és a két vallás – az ősi inka és a hódítók katolikus hitvilágának – ellentétét és egymás mellett élését. A mesztic (az európaiak és az őslakosok leszármazottai) lakosság nagy része a hivatalos katolikus verziót adoptálta mind az ünnep legendáját, mind a zarándoklat ikonográfiáját és helyszínét illetően. Számukra a tayanka bokorból faragott kereszt, az El Senor de Tayankani – amelynek állandó helye az Ocongate-i templom oldalában van –, az ünnep központi eleme, a felvonulások és megemlékezések többsége pedig Cuzcóban és a környező városok templomaiban történik. Az őslakos runakuna törzsek szerint azonban El Senor de Qoyllur Rit’i, egy hatalmas szikla a fesztivál fő jelképe, az, amely alá a monda szerint Marianót temették.

Sokaság ötezer méteren

Kora reggel emberek, kutyák és lámák hangjára ébredek, az egyszerű vályogkunyhó döngölt padlóján hatalmas tengerimalacok futkároznak. Forró tejbegrízt kapok reggelire, és Quertambo felajánlja, hogy elkísér egy darabon az Apu Ausangate egyik völgyébe, ahonnan fél nap alatt elérem következő úti célomat, a Qoyllur Rit’i zarándoklat helyszínét. A völgy hófehéren csillog a vastag dértől, a lámák gyapja zúzmarás, és a forró reggeli ellenére reszketek a hidegben. Quertambo nővére kis csomagot nyom a kezembe, melyben, mint később kiderül, főtt krumpli, tengerimalac oldalas és egy maréknyi kokacserje levél van. Pont elég arra, hogy ismét ne kelljen a konzervekhez nyúlnom aznap. Egy óra múlva elbúcsúzom kísérőmtől, aki ma egy másik nyáját megy megkeresni és hazahajtani. Egy hét múlva gyapjúnyírás lesz a háznál, addigra minden állatnak kerítésen belül kell lennie. Kora délután az ösvény sokadik kanyarulata után elém tárul az ismerős látvány: Mawallani falu felett, hosszú, kígyózó sorban, mint megannyi apró hangya, emberek ezrei kapaszkodnak felfelé a hegyre. Átvágok a völgyön, melynek mélyén a gleccserpatakban sikerül derékig eláznom, majd én is beállok a sorba.

Esteledik, mire megérkezem a Sinakara-völgybe. Bár nem először veszek részt ezen az ünnepen, le kell ülnöm a látvány hatására. A hatalmas, teknő formájú völgyet ellepi az embertömeg. Mindenhol sátrak, ponyvák és kövekből épített szükségszállások, a völgy közepén pedig örvénylő, morajló, népviseletbe öltözött, színes csoportok táncolnak és zenélnek. A teret betölti a dobok, trombiták, furulyák és sípok hangja, a sok száz tűzhely füstje pedig túlvilági ködfátyolba borítja az ünneplő sokaságot. Az egész Latin-Amerikára jellemző vallási megosztottság Peruban különösen erős, és Qoyllur Rit’i ennek iskolapéldája. A katolikus egyház – a világtörténelem más hódítóinak vallásaihoz hasonlóan – nem kezdett nyílt harcot az őslakosok hitvilága ellen, inkább igyekezett annak egyes elemeit beépíteni a saját szertartásaiba. Nem tiltották meg az inkáknak, hogy Mariano sírjánál gyertyákat gyújtsanak (ami igazából a hegy istenének bemutatott áldozat egy burkolt formája volt), inkább egy hatalmas keresztet festettek a szent sziklára, legitimálva az őslakosok zarándoklatát, akiket a festés egyáltalán nem zavart, hiszen ők teljesen másban hittek.

Végül, az évek során, ahogy a szent hely egyre több embert vonzott, először egy kisebb kegyhelyet, majd szobrot, végül egy komoly kő és beton épületet emelt a püspöki hivatal a szikla fölé, ahová minden zarándoklatkor felviszik „megszentelni” az úgynevezett tayanka-keresztet, és ahol immár templomi körülmények között imádkozhat mindenki a felsőbb hatalmakhoz. Az inkák ugyanúgy módosítottak a rituálén, hisz’ most már nem a helyszín és a hegy szelleme a zarándoklat központi eleme, hanem a tánc, a zene, az ünneplés, a kulturális identitás és a közös történelmi gyökerek. Így vált egy ősi, több ezer éves szent hely, ahol történészek szerint emberáldozatokat mutattak be régen a napistennek, a mai modern, magát katolikusnak valló társadalmi réteg egyik legjelentősebb zarándokhelyévé.

Éjszakai gleccsermászás

A völgy oldalában, ahol kicsit ritkább a tömeg, megkérek egy barátságos családot, vigyázzanak a hátizsákomra. A tűzhelyüknél főzök egy erős teát a reggel kapott levelekből, majd csatlakozom az egyik táncoló menetoszlophoz, akik a felettünk halványan fehérlő Colquepunku-csúcs felé tartanak. Lámabundákba, medveszőrökbe öltözött qollák és ukukuk, tollas fejdíszes ch’unchuk és maszkos machulák mellett haladunk el: mindegyik törzsnek és etnikumnak saját népviselete és feladata van a fesztivál alatt. Egyesek a korbácstáncért, mások a rossz szellemek távoltartásáért, ismét mások a zarándoklat rendjéért és tisztaságáért felelnek. Jelképek, ikonok és szimbólumok sokasága örvénylik körülöttem, dübörög a zene, reng a föld a táncolók lába alatt.

Ahogy kapaszkodunk fel a csúcs felé, lassan elmarad a táncosok és a zenészek többsége, és csak egy maroknyi fiatal halad tovább a sötétben. Ők a sámánjelöltek, akiknek a beavatási szertartás részeként egész éjszaka fent kell maradniuk a csúcs közelében. Hamarosan elérjük a gleccser alját. Az ukukuk medvebundáinak sötét foltjai mutatják az irányt a havas terepen. Éjfél van, mire a vezetőjük megáll, és közli a kísérőkkel – köztük velem is –, hogy tovább nem mehetünk. Innentől a csúcsig szent a föld, és oda csak a sámánjelöltek mehetnek, akik fakereszteket visznek fel megszentelni, és gleccserjeget hoznak le a völgyben ünneplő tömegnek. Közel hatezer méter magasan vagyunk, a hold sápadt fényénél egymás mellé guggolunk, és néhányan halk énekbe kezdenek.

A hó csillogása

Hajnali négy körül jár az idő, mire visszatér a sámánjelöltek csoportja, oldalukon méretes jégtömb lóg. Elindulunk lefele a csontig hatoló fagyban, és mire elérjük a gleccser talpát, kivilágosodik az ég alja. A völgyben egész éjjel zenéltek és táncoltak a hívők, most felváltva üdvözlik a szent jeget hozó ukukukat, akik késeikkel apró darabokat vágnak le a fagyott tömbből és osztogatják a zarándokoknak. Én is kapok egyet, és amikor a hegy mögül felbukkanó nap elé tartom, kékesen-lilán szikrázik a több ezer éves gleccserjég. Ez maga a Qoyllur Rit’i, amely ősi kecsua nyelven annyit jelent: a hó csillogása.

Forrás: Világjáró Magazin