Távoli toszkán tájakon

Megfogadtam, hogy ha egyszer Toszkánáról írok majd, akkor kerülni fogom a közhelyeket, melyek minden, Olaszország ezen részéről szóló cikkből, regényből visszaköszönnek. Ám ahogy itt ülök az olajfák árnyékában, egy rusztikus farmház – vagy inkább romantikus kastély – kertjében, szememet a szőlőtőkékkel borított, zöld domboldalon pihentetve, miközben itt szüretelt gyümölcsből palackozott, bársonyos, bíborszín Chiantit kortyolok és a tányéromon lévő kenyérkockákon, aranyló patakként csurdogáló, helyben préselt olívaolajon megcsillan a kora őszi napfény, a mellé szemezgetett, hatalmas szőlőszemek pedig olyan édesek és érettek, hogy majd szétrobbannak a számban, hát, azt hiszem, ezt a fogadalmat nehéz lesz betartanom.

Az apartmanunk a Fattoria di Castiglionchioban van, Firenzétől úgy 20 kilométerre. Az Arno menti városból, Rosanoból kanyargós, cédrusokkal, olajfákkal és napraforgókkal övezett, keskeny út vezet fel egy erdőn át a dombtetőre. Amikor első nap megérkezvén, az árnyékos lombkoronák alól kihajtva megpillantottuk a farmot, olyan volt, mintha a mennyország tárult volna elénk. A nap hét ágra sütött, szinte nem is e világi fényárba borítva a tájat. Az olajfák halványzöld, apró levelei ezüstösen csillogtak, sejtetvén, hogy drága kincset rejtenek. Alattuk nyulak ugráltak, mindenhol boroshordók és színes virágok díszelegtek. Mintha a tündérek jókedvükben minden fára, bokorra, virágra és kőre rákoppintottak volna a varázspálcájukkal, miközben össze-vissza repkedtek a farm és a környező, lankás dombok felett, melyeket gondozott szőlősorok borítanak. Köztük elszórtan kőházak állnak, melyhez keskeny földutak kígyóznak fel a völgyből. 

A Frattoriához tartozó épületek, mintha egy középkorban játszódó mese díszletei lennének. Szinte láttam magam előtt, hogy a fehér lovon megérkezik a királyfi és kiszabadítja a királylányt a toronyból –és ekkor valóban felbukkant egy paripa az olajfák között. A mese pedig folytatódott, ahogy beléptünk a díszletek közé, a saját lakrészünkbe, melynek a bejárta a szomszédos kápolnára néz, amit égig érő cédrusfák vesznek körül.

A korhű bútorokkal berendezett konyhában meglepett, hogy nem ég egy kandallóban a tűz, pedig szinte érezni véltem a ropogó fahasábok füsttel áthatott, jellegzetes illatát. A fa asztal mellett álló kanapé fölött, a falra rögzített tévé, úgy rítt ki a környezetéből, mint egy, a jövőből itt maradt, furcsa, futurisztikus darab. Szinte megdöbbentő volt, hogy ebben a korszakban is fogható rajta a Rai Uno.

Keskeny lépcsősor vezetett az emeletre, ahol a kovácsoltvas ágy felett fagerendás mennyezet fedte a fehérre meszelt hálószobát. Az apró ablakról fellebbent a függöny és elénk tárult a lehető legtökéletesebb kilátás a lágyan hullámzó, a zöld ezernyi árnyalatában pompázó, toszkán dombokra. A nyugalom és a boldogság szérumként áradt szét az ereinkben.

Ez az állapot már napok óta tart. Mióta itt vagyunk, lelassult az élet. Itt nincs a szobánkban internet, nem használjuk a telefont. Helyette nagyokat beszélgetünk, a minket érő élményekre koncentrálunk és egymásra figyelünk. Igyekszünk megélni minden pillanatot. Esténként, a tv zúgása helyett, Eros Ramazotti és Andre Bocelli, Musica é című duettjére merülünk álomba, reggelente pedig, még az óracsörgés előtt, a kakas kukorékolására ébredünk. Amikor kitárom a háló ablakát, hogy beengedjem az első, még halovány napsugarakat, olyan, mintha a mozdulattal egy meditációs CD-t indítanék el: halk huhogás, ciripelés, finom kopácsolás és csicsergés mindenfelől, keveredve a csend nyugalmat árasztó hangjával.

Az arckrémemet olívaolajra cseréltem a vitaminokat pedig tiszta levegőre, a szabadban termett gyümölcsökre és rengeteg napfényre. Sutba dobva a fogyókúrát, jóízűeket eszünk. A szobamérleg otthon maradt, így reggelente senki nem kéri számon rajtunk az előző nap elfogyasztott kalóriát. A ropogós olasz kenyérből, vajból és Mortadellából álló reggelink után, rendszerint útra kelünk, hogy felfedezhessük Toszkánát. Mindegyik kirándulást izgalommal várjuk, mert minden város és minden oda vezető út más látnivalókat és új csodákat rejt. A délelőtti cappuccinonkat szertartásosan egy szép tér kávézójában isszuk meg. Lassan kortyolva a fehér tejhabos feketét, hogy az asztal mellől bámészkodva, minden korttyal egy kicsit többet szívhassunk magunkba az adott város hangulatából. Ebédre egy szelet pizza, majd fagyi elfogyasztásával hódolunk a gasztronómiai élvezeteknek.

Se az autót, se a lábunkat nem kímélve, fáradtságot nem ismerve rójuk a kilométereket. Amit csak lehet, látni akarunk. Volt olyan nap, hogy még sötétben indultunk és már sötétben érkeztünk haza. Azért igyekszünk úgy alakítani a programokat, hogy legalább késő délutánra visszaérjünk a farmra, hogy még élvezhessük az ott töltött időt, - amennyiből semmi nem lenne elég. Heteket tudnék itt eltölteni úgy, hogy ki sem teszem a lábamat. Csak sétálnék a dombokon a szőlőtőkék között, vagy az olajfák mellett lent a völgyben, olvasgatnék a leander bokrok szomszédságában egy kényelmes nyugágyban, napoznék a medence partján, vagy egy pohár borral a kezemben ücsörögve akár órákat gyönyörködnék a tájban.

Most csak rövid séták jutnak, de ezeket is nagyon élvezem. Meg-megállok egy hatalmas, sötétlila szőlőfürt mellett és megdézsmálom a napsütötte, édes szemeket. Lencsevégre kapok pár vakító sárga, napraforgó-szerű virágot és megvizsgálom a fákon az olajbogyó szemeket. Visszafelé meglátogatom a lovat és figyelem a nyuszikat, ahogy a fülüket hegyezve neszelnek a lépteimre. Közben hatalmasakat szippantok a levegőbe. Mindenhonnan szőlő és olyan csábító, finom virágillat árad, hogy utóbbiért a legnagyobb parfümgyárak is vagyonokat fizetnének, ha üvegbe zárhatnák.

Séta után vacsora. Általában a közeli üzletben vásárolt ravioli, spagetti vagy friss tagliatelle kerül az asztalra, kinek bolognai szósszal, kinek pestoval. A forró tésztát parmezánnal hintjük meg és jéghideg, könnyű, zamatos fehérbort töltünk hozzá, amit a farmon palackoztak. Desszertként pisztácia és mogyoró fagylaltot vagy tiramisut eszünk.

Amikor leszáll az est, a farm újra életre kel. Az étteremben kezdődnek a különböző programok; hol toszkán est, hol középkori vacsora vagy barbeque várja a vendégeket, hol pedig borkóstoló. A mi kedvencünk a pizzasütés volt. Életünk egyik legfinomabb vacsoráját varázsolták egy lapáttal elénk, egyenesen a forró kemencéből.

A mikor bezár a bár a recepció mellett, a kastély népe a teraszára sereglik. Ilyenkor veszik elő a laptopokat, telefonokat, táblagépeket. Csak itt van wifi és térerő, így itt kapcsolódik össze a farm a külvilággal, a szinte minden tájára indított telefonokon, üzeneteken keresztül. Míg a családtagok és üzlettársak fogadják a hívásokat, a helyszínen holland és ausztrál barátságok köttetnek. Minket is bevonnak a beszélgetésbe. Megtudjuk, hogy a holland pár már 23 éve van együtt, de most, a kastélyban találták meg a tökéletes helyszínt az esküvőre, így jövőre ide tervezik a ceremóniát. Az asztalok és székek egy gyönyörű fa hatalmas lombkoronája alatt állnak, meleg fényekkel varázsolt, visszafogott hangulatvilágításban.

Mivel nekünk nincs saját teraszunk – ellentétben a vendégek többségével -, mi minden este ide jövünk ki egy palack gyümölcsös Chiantival és egy tállal, melyre itteni olívaolajjal meglocsolt kenyérkockákat, fokhagymás-citromos pácban, szintén helyben eltett, apró, fekete olajbogyót, parmezán falatokat, a firenzei piacon vásárolt, friss diós sajtot és érett fügét, valamint márcos szőlőszemeket halmozunk.

Kitöltjük a bort, a kortyok közt pedig hol innen, hol onnan csipegetünk, élvezvén minden falatot. A háttérben a kastély halvány megvilágításban, a csend szinte tapintható. A nyugalom burokként vesz körül bennünket. Minden olyan békés és szinte már túl idilli. Én próbálom papírra vetni az élményeinket, míg a párom megtervezi a másnapi útvonalat. Kiderül, hogy holnap is hosszú nap áll előttünk, így visszakerül a dugó az üvegre, mi pedig lassan nyugovóra térünk. Lefekvés után, még párszor felcsendül a Musica é ismerős dallama. Mire elhalkul a zene, már mélyen alszunk. Toszkánáról álmodunk, amit csak reggel a kakas szakít meg. Milyen szerencse hogy ma is itt ébredhetünk és Toszkánát ébren is álmodhatjuk tovább.

„Távoli toszkán tájakon tekeregve,
szemünkkel szaténkék, szaftos, szőlőket szemezgetve
vagy a látóhatár legvégén lomhán legeltetve

Egy lugasban léhán leheveredve,
bódító borostyán borunkba belefeledkezve,
hol mélybe, hol magasba meredve merengve

Félelmet, fájdalmat félúton feledve,
kacagva kétpettyes katicát kergetve,
napsárga napraforgót nézegetve, nevetve

Pirkadatkor puha párnánkon pihenve
kakasszóra, korán, kipihenve kelve

Az édes életet évődve élvezve,
érzését évekig élénken őrizve

Toszkána, Téged soha nem feledve,
szebbnél szebb emlékek nyomába eredve,
pizza, pasta, Pisa és Pontassieve

Dallamos dalokat dombokon dúdolva,
visszajönnék hozzád újra meg újra

Esős estéken majd már csak elképzelem,
Toszkána kérlek, gyere haza velem!

Köszönettel, krokodil könnyeimmel küzdve,
a kilométerekkel tőled egyre tovább űzve

Még látom az autó ablakában,
ahogy megcsillan a nap aranyló sugarában

Szépséges szeptember szikrázó szakában,
mézédes melegség minden mozzanatában

Az összes pillanata jól szívünkbe zárva,
visszatérünk egyszer mi még Toszkánába!”