Törökország: Raki és a nyári Mikulás

Az Antalyában, a török Riviéra fővárosában landoló turista először bizony alaposan meglepődik. Hipermodern repülőtér fogadja, gyors ügyintézés a vízumot kiadó ablaknál, és még a csomagja is sértetlenül gördül le a futószalagról. Hogy valóban Kis-Ázsiában van, az csak akkor tudatosul benne, amikor a szállodába tartó, legújabb típusú, légkondicionált autóbuszban feldübörögnek a lóerők. Mert azért a szélvédőn ott lóg rontás ellen a „nazar bonjuk”, a kék és fehér mázas kerámiából mintázott Argosz-szem, az út menti házak erkélyén, a barbeque-sütők mellett pedig tarka szőnyegek szellőznek.

A rendkívül vendégszerető törökök bennünket, magyarokat, megkülönböztetett tisztelettel vesznek körül. Nem csak a közelmúltbéli – mindkét fél számára gyümölcsöző – isztambuli villámlátogatásaink okán, hanem, mert sokan még ma is úgy tartják, hogy a magyarok a törökök legnyugatabbra szakadt törzse. Ha a másfél évszázados török hódoltságra gondolva mi nem is osztjuk ugyanilyen lelkesedéssel ezt a véleményt, kétségtelen, hogy számtalan dolog fűz össze bennünket. Gondoljunk csak a nyelvünkben található török jövevényszavakra, a fővárosi fürdőkre, vagy akár a pécsi dzsámira. Budapesten alakult meg az első európai Turkológiai Tanszék is a XIX. század derekán. Míg Törökország menedéket nyújtott számtalan híres, száműzetésbe kényszerült honfitársunknak Rákóczitól Kossuthig, erdélyi magyar volt az is, aki az első nyomdát megalapította törökhonban. De magyar szikvízárus ismertette meg a törököket a szóda hűsítő buborékaival is.

A Riviéra szíve

A Földközi-tenger térsége – ezen belül is az Antalyai-öböl – Törökország legkedvezőbb természeti adottságokkal rendelkező tájegysége. A Toros-hegység impozáns vonulatai féltőn óvják a parti síkságot az északi szelektől, így garantált a kellemes, mediterrán klíma. A kristályosan áttetsző tengert a helyi lakosok csak „Akdeniz”-nek, azaz Fehér-tengernek becézik. S ha már a színeknél tartunk, el kell ismerni, hogy a datolyapálmák, a banánültetvények, a citrom- és narancsfák látványa már önmagában felér egy színvitamin-kúrával. Antalya, Alanya és a már ismert üdülőközpontok mellett egyre több település tűnik fel az utazási irodák palettáján. Mindenki könnyen megtalálhatja az ízlésének és pénztárcájának megfelelőt, s még azt is eldöntheti, hogy homokos parton andalogna-e szívesen, vagy inkább előnyben részesíti a gömbölyű kavicsok ingyenes talpmasszázsát (amivel csak a déli órákban kell vigyáznia, mert mire a tengerhez leér, joggal érezheti magát beavatottnak a tűzön-járás szertartásában). A háromcsillagos szállodák már minden igényt kielégítenek, de aki még több kényelemre vágyik, az biztosan nem fog csalódni a magasabb kategóriájú, luxus clubhotelekben sem.

Mostanában különös hóbortnak hódolnak a szállodák építői: előszeretettel másolnak le híres európai épületeket. Immár semmi akadálya annak, hogy valaki a moszkvai Kreml szinte tökéletes másában töltse a szabadságát, ahol a korhű bútorok mellett – a hely szelleméhez méltón – Lenin-imitátorok fogadják. Egyébként a fellendülőben lévő orosz turizmus még a bazárokban is érezteti a hatását, a nélkülözhetetlen világnyelvek mellett mindenütt cirill betűs feliratok állnak, az étteremben a pincér is először a „mozsna” kérdéssel próbálkozik megtudakolni, vajon elviheti-e a tányérunkat. Ha valaki olyan helyen szeretne üdülni, ahol a tenger- és napfürdőzés mellett aktív kikapcsolódásban is lehet része, akkor Törökország minden kétséget kizáróan ideális választás, hiszen ez a térség évezredeken keresztül szemtanúja volt a legkülönbözőbb kultúrák virágzásának.

Érdemes magával a tartomány fővárosával kezdeni, amely megőrizte alapítója, II. Attalosz pergamoni király nevét a Kr. e. II. századból. Bár az első hotel alig tizenöt éve épült, a város lakosainak száma ma már eléri a másfél milliót. Antalya igazi kozmopolita várossá nőtte ki magát, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy minden év szeptemberében itt kerül megrendezésre az Arany Narancs filmfesztivál is. A modern, emeletes házak között szinte észrevétlenül bújik meg a Hadrianus császár tiszteletére épített kapu, a kikötő környéki óváros zegzugos utcácskáin csavarogva azonban tényleg úgy érezni, mintha több száz évvel visszaforgatták volna az idő kerekét. Itt található a város jelképe, a szeldzsuk törökök által a XIII. században épült Yivli-minaret, amelynek vörös téglákból épült, bordázott falán helyenként még látható az eredeti csempeborítás.

A főtéren – csakúgy, mint minden török városban – itt is megtaláljuk a legendás Atatürk szobrát: Mustafa Kemál, aki az 1923-ban kikiáltott köztársaság első elnöke lett, vitathatatlanul nagyformátumú személyisége a török történelemnek. Reformjainak köszönhetően ez a muzulmán világ legmodernebb szemléletű országa, ahol az állam és a vallás funkcióit és hatáskörét különválasztották, nincs többnejűség, sőt, a nők jogai a férfiakéval azonosak. A Törökök Atyjának tisztelete még halála után közel hetven évvel sem halványul.

Paradicsom és Mikulás

Az ókorban Antalyától délnyugatra terült el a líkiai királyság. Ahhoz, hogy az itteni Myra romjaihoz eljussunk, több órányi utazás vár ránk, ez azonban cseppet sem unalmas. A hegyekben megállunk a kilátónál, ahonnan remek panoráma nyílik a törökök Olympos-hegyére is, amely több mint 3 500 méteres magasságával, gleccsereivel méltó vetélytársa „eredeti” görög névrokonának. A kilátó éttermében végre megtudjuk, hogy mit is jelent az utak mellett sűrűn elhelyezett táblákra írt szó: „gözleme”. Nem más ez, mint vastag, palacsintához hasonlatos tészta, amit megmelegítenek, majd megtöltenek húsos vagy egyéb finomságokkal. A török konyha egyébként bővelkedik a jóízű ételekben: a sült bárányhús, a kebap, a fasírthoz hasonló köfte, valamint a padlizsánételek mellett elengedhetetlen kellék a sós, száraz juhtúró, a „peynir”, de rendkívül népszerűek a különböző saláták is.

Az Antalyai-öböl vidéke híres a paradicsom-termesztésről, az óriási üvegházakban négyszer is szüretelnek évente. Büszkék is erre az itteniek, a Myrába vezető úton olyan településen haladunk keresztül, ahol hatalmas, műanyag paradicsomokkal díszítették fel a városkaput. De a közeli, bájos nevű Finike városka főterének narancskompozíciója is fennen hirdeti, hogy a híres Golden Orange, a világ legzamatosabb narancsának termővidékén járunk. Demre városkapujáról a Mikulás mosolyog ránk. Noha a gyerekek kedvence már régóta hidegebb vidékre költözött, a legenda igazi alakja, Szent Miklós a mai Demre helyén valaha állt Myrában püspökösködött. A szegények szentéletű pártfogóját a róla elnevezett bazilikában temették el, ma már üres szarkofágja az ortodox hívők zarándokhelye. Myra, a Kr. e. IV. században alapított líkiai város romjai ma is impozánsak, a nekropolisz, a gazdagok sziklába faragott sírjaival titokzatos látványt nyújt még a perzselő déli napsütésben is. Demrétől nyugatra haladva egy óriási, sziklás sziget emelkedik ki a tengerből, a Kekova-sziget, amely egy ugyancsak líkiai, ám földrengés miatt a tengerbe süllyedt város kísérteties maradványait őrzi. Épen maradt lépcsők vezetnek lefelé a vízbe, a hajdan volt kikötő közelében az üvegfenekű hajó alján kikukucskálva cserép- és amfora-maradványokat lehet látni.

Hófehér fürdőmedencék

De van egy hely, amit semmiképpen sem mulaszthatunk el, ha már Antalyában járunk: Pamukkale. Igaz, hogy vagy 300 kilométert kell legyűrni odáig, de ezt a fantasztikus természeti képződményt kár lenne kihagyni. A török elnevezés magyarul annyit jelent, hogy „gyapotvár”, és távolról nézve a hegyoldalt, valóban olyan, mintha vattabolyhok borítanák. A függőleges sziklából kis medencék nyúlnak ki, a felülről csordogáló termálvízből kicsapódott mész és gipsz festette fehérre a környéket. Szerencsére a korábban ideépült hotelt lebontották, és ma már csak egy kijelölt ösvényen, szigorúan csak mezítláb lehet a gyapotváron barangolni. Törökországban lehetetlen úgy kirándulni, hogy valamilyen ókori romvárosba bele ne botlanánk. Pamukkale közvetlen szomszédságában áll Hierapolisz, a több mint 2 000 éves település, amely szarkofágjaival, bazilikájával, Apolló-templomával és fürdőivel a római és a korai-bizánci kort idézi.

A visszaút ugyanolyan hosszú, mégis gyorsan eltelik. Bár sokan egyénileg szeretnek utazni, most jól jön, hogy felkészült idegenvezető kíséri csapatunkat. Nagyon szerencsések vagyunk, mert idegenvezetőnk – török férfi feleségeként – avatott szakértője a helyi kultúrának és a szokásoknak. Így tudjuk meg például azt, hogy a törökök még mindig szeretik aranyban tartani a pénzüket. Ha gyermek születik a családban, kis aranyérméket ajándékoznak neki, de a menyasszonyok is elvárják az „aranyesőt” életük nagy napján. Ma sem ritka az akár 2 000 főt is meghaladó násznép, ilyenkor a boldog ara tízkilónyi aranyat is összegyűjthet. Ezt aztán bármikor be lehet váltani a bankban, ahol naponta kiírják a súlyarany vételi- és eladási árfolyamát. Egy-egy kirándulással töltött kimerítő nap után késő este visszaérkezve szállodánkba, lazításként töltünk magunknak egy-egy pohárkával a törökök nemzeti italából, a rakiból. Az illatos ánizspálinkával rendszerint az újabb élményteli napra, és persze a török-magyar barátságra koccintunk.