Utazás az édenbe

Két évvel ezelőtt, egy szoláriumban pillantottam meg először a világ szerintem legszebb tengerpartját. A valószerűtlenül azúrkék tenger, a fehér homok, a part fölé hajló karcsú pálmafák, és a hatalmas, különös formájú gránitsziklák látványa azután minden egyes mesterséges napozásomat elkísérte, hiszen a kép ott pompázott az aprócska fülke falán.

Csak amikor seychelles-i utazásomról visszatérve előhivattam a fotókat, döbbenten rá arra, hogy megtörtént a csoda: valóban ott napozhattam az édeni La Digue csodaszép partján. Csakhogy ott, „élőben” felismerhetetlenül szebb volt minden. Seychlelles-t leggyakrabban az édenhez hasonlítják. A trópusi szigetek érintetlen és egzotikus szépsége ugyanis szinte kifejezhetetlen. Az égi és a földi édenekről egyformán nehéz közhelyek nélkül beszélni, ezért aztán az olyan vidékekről mesélve, ahol minden egyszerűen csodaszép, mi több, már-már tökéletes, az ember hajlamos semmitmondó lenni. Legjobb tehát, ha a Seychelle-szigeteket személyesen fedezzük fel. Bevallom őszintén, hogy a világatlaszt kellett kinyitnom, amikor kiderült, hogy a Seychelle-szigetekre utazunk. A térkép aztán világosan megmutatta, hogy igazi trópusi környezet vár ránk, hiszen a közel 150 szigetből álló Seychelle szigetcsoport 1 600 kilométerre fekszik Afrika keleti partjaitól. A szigeteket pontosan Madagaszkártól északkeletre, az Indiai-óceánban találjuk, Tanzániával nagyjából egy vonalban, Mauritiustól, a másik trópusi paradicsomtól északra. Ez a világ egyetlen gránitból és korallzátonyokból álló szigetcsoportja, tehát ha valahol, akkor itt tényleg fehér homokos tengerparton szaladgálhatunk.

Hosszú, majdnem 12 órás repülés után végre ereszkedni kezdett a gépünk. A végtelen, bársonykék tengerből kiemelkedett Mahé, a legnagyobb fehér szegélyű sziget. A repülőből kilépve azonnal arcul csapott a hazai novemberhez képest szemtelenül meleg, az első félórában szinte nehéz párás tengeri levegő. A legnagyobb gondot a télikabát és a pulóver jelentette: a 32 fokban hihetetlennek tűnt, hogy jó néhány órával ezelőtt még ilyen ruhadarabokra volt szükségünk. A formaságokon túlesve kisbusszal indultunk a fővárostól húsz percnyire fekvő szállodánkhoz. Úgy tűnt, egy szépen gondozott, nagy pálmaházba szálltunk földre, ahol a dús trópusi növényzet és a sudár pálmafák közé „beszorult” néhány épület és a kanyargós műút. A szállodába érve aztán folytatódott a mesevilág: a közel száz méteres pálmafák között fekvő luxusbungalóból szobánk erkélye a tengerre nyílt, a teraszon pedig hallani lehetett a kertben szaladgáló piros, zöld színű papagájok csivitelését, a háttérben pedig az óceán morajlását. A tengerpartot közelebbről szemügyre véve végre megértettük, hogy mi a különbség a homokos part és a fehér homokos part között. A parti föveny fölé pálmafák hajoltak, pontosan olyan ferdén, mint a leggiccsesebb egzotikus képeslapokon. A partot lepottyant kókuszdiók és apró kagylók díszítették. A homokot hitetlenül markolászva, arcunkra furcsa mosoly ragadt: fokozhatatlanul szép világ ez, ráadásul olyan színekben pompázó, amelyet eddig sehol nem láttunk. A tenger, a növényzet, de még a föld árnyalata is más: mintha szürke hályog esett volna le az ember szeméről.

Victoria - Egy apró főváros

Első kirándulásunk a világ egyik legkisebb fővárosába, Victoriába vezetett. Ez az ország egyetlen városa, a többi település csak falu. A város nem tengernyi műemléke miatt érdekes, bár gyarmati épületei és múzeumai izgalmas kirándulást ígérnek egy, az ittenitől teljességgel idegen kultúrához szokott utazónak. A trópusi szigetek élő és kihalt élőlényeiből a Természettörténeti Múzeumban is felkészülhetünk, míg Seychelles múltjáról a Történeti Múzeumban tudhatunk meg többet, mint amennyit útikönyvünk lapjai tartogatnak számunkra. Victoriában egyetlen ismerőssel találkoztunk: a múzeumtól nem messze (bár itt igazán semmi sincs messze), a város közepén az angol időkre emlékeztető kis óratorony áll, melynek képét már  jól ismertük a Seychelles-ről szóló brosúrák oldalairól. És ezzel nagyjából ki is merítettük a főváros látnivalóit, ami persze nem jelentette azt, hogy indulhattunk is tovább. A néhány percnyire található városi piac ugyanis megannyi érdekességgel szolgált. A világnak ezen a részén járva időbe telik, míg az ember megszokja a különös arcvonásokkal és bőrszínnel megáldott kreolokat.

Lassan vált természetessé, hogy az egzotikus emberek egzotikus növényeket és gyümölcsöket árulnak, s pultjaik előtt a leghosszabb ideig a bambán nézelődő idegenek ácsorognak, a fura terméseket tapogatva, szagolgatva. Mert az Európában is ismert gyümölcsök – mint a dinnyék, az ananász, a kókuszdió, a papaya – mellett vannak olyanok is, amelyek nehezen szállíthatók, így egyáltalán nem, vagy csak ritkán jutnak el az öreg kontinensre. Ilyen a nevével ellentétben édes ízű, savanyú anóna (angolul soursop), a lédús jamalac és a szív alakú kerdebef, amelynek segítségével rögtön be is mutathatjuk a kreol és a francia nyelvek közötti kapcsolatot: ugyanezt a növényt franciául coeur de boeuf-nek (ejtsd: kördöböf) hívják. A mókás hangzású bilimbi savanyú gyümölcse népszerű alkotóeleme a kreol konyhának, de sokan nyersen is szívesen fogyasztják. Tanúsíthatjuk, hogy a Seychelle-szigetek az úgynevezett kreol konyha csúcsát képviseli, tagadhatatlan, hogy itt készítik az Indiai-óceán térségének legízletesebb ételeit. A tenger gyümölcsei és a rizs a leggyakrabban használt alapanyagok, ezeket egészíti ki a rengeteg féle gyümölcs, zöldség és fűszer. Számtalan egzotikus halat – cápát, barracudát, polipot, tintahalat – kóstolhattunk meg szállodánk pálmafák alatt berendezett tengerparti étteremében, miközben hatalmas kókuszdióból szürcsölhettük a világ legtermészetesebb frissítőjét. Victoria azonban nemcsak piacával nyújt felejthetetlen természettudományos kalandozást. A kókuszdiót lékelő, friss halakat cipelő, fűszereket adagoló árusok kellemes nyüzsgése után a város botanikus kertje jóval sterilebb, mégis pompás ízelítőt nyújt a kerítések közé zárt édenkert csodálatos növényeiből.

Édeni kalandozások Seychellen

Persze a könnyed városnézés után gyorsan megszomjaztunk egy igazi felfedezőtúrára. Így Mahé sziget körbejárásához autót béreltünk, annak ellenére, hogy a jobbkormányos és jobboldali vezetés a fordított körforgalmakkal riasztó és megszokhatatlan furcsaságnak tűnt. De hogy tovább nehezítsük feladatunkat, kirándulásunkhoz egy „buggy” kisautót szemeltünk ki, melynek légkondicionálója a minden irányból beáramló meleg szél volt. Matchbox-hoz hasonló járművünknek ugyanis nem volt sem teteje, sem ablakai, de még ajtaja sem, hangja viszont annál inkább. Az első nagyobb kanyarnál aztán a centrifugális erő és a gyorsulás elméletben sokkal bonyolultabbnak és persze unalmasabbnak tűnő összefüggése is megvilágosodott előttünk, hiszen az ajtók hiánya miatt néha attól lehetett tartani, hogy az útszéli pálmák közé repülünk. Bájos trópusi járművünk mégis a legpraktikusabb közlekedési eszköznek bizonyult: ha ugyanis megálltunk nézelődni vagy fotózni, nem kellett ajtókkal bajlódunk, így valóban csak gyorsan kiugrottunk járművünkből.

Helyben beszerzett térképünk alapján akár körbe is járhattuk volna a szigetet, de ez nekünk nem sikerült: egyszer csak elfogyott az út előlünk. Ez persze távolról sem akadályozott meg abban, hogy szebbnél szebb néptelen öblöket fedezzünk fel, s hogy időnként megálljunk egy képeslap-fotó vagy egy álomszerű fürdőzés erejéig. Útközben persze a pálmafák között megbújó villák, apró keresztény templomok, és helyi iskolák mellett vezetett utunk, s miután éppen kora délutánra hajlott az idő, azt is megtudhattuk, hogy Seychelles-en bizony még mindig kötelező a régi gyarmati időket idéző iskolai egyenruha. Ráadásul valamennyi intézmény más-más színű és fazonú öltözetet vall magáénak, így a helyiek könnyen megállapíthatják, ki hol koptatja az édeni iskolapadokat.

Praslin és a tenger kókusza

Az egyik, meglepően szürkefelhős reggelen úgy döntöttünk, katamaránnal indulunk a szomszédos Praslin szigetére, amely az ígéretek szerint még az eddigieknél is csodálatosabb élményt nyújt. Seychelles ezen második legnagyobb szigete a Világörökség része, ahová másfél-kétórás hajóúttal érkeztünk, de választhattuk volna a húsz perc alatt átérő Air Seychelles légitársaság szigetközi járatát is. Praslin állítólag az egyetlen hely a Földön, ahol megtalálható a Coco de Mer (tengeri kókusz) pálma, mely több mint 200 évig is élhet. A legendás méretű és formájú – a legtöbbek szerint kerek női hátsóra hasonlító – termés azonnal a védett, és hihetetlenül sűrű pálmaerdőbe csalogatott, ahol összesen 4 000 tengeri kókuszpálma található. A nemzeti parkban őskori hangulat uralkodott, az óriási pálmafák és a szobányi nagyságú pálmalevelek között még a legerősebb napsütésben is félhomály derengett, a furcsa zajok közül kiszűrhettük a fekete papagáj kopácsolását. És végre, az erdei ösvényen feltűnt egy a híres tengeri kókuszok közül, méghozzá egy szigorú arcú, egyenruhás erdőőrnő fején. Bizony, a nemzeti park munkatársai a pálmaerdőben bóklászva és fülüket hegyezve egyenként szedegetik össze a hatalmas dörrenéssel lezuhanó, ölnyi méretű, helyenként a húsz kilót is meghaladó, védett kókuszdiókat.

A világ legnagyobb kókuszdiója után a Földgolyó legszebb strandjára is kíváncsiak voltunk. Független szakértők a világ legszebb tengerpartjaira szavazva a Praslin szigeti Anse Laziot az első öt közé sorolták. S valóban, a szikrázó fehér korallhomokos, pálmákkal szegélyezett partot óriási türkizkék hullámok nyaldosták, miközben az élőkép hátterét természet faragta gránitsziklák tették tökéletessé. Gazdagon kínált ebédünket a part mögött húzódó pálmaligetben költöttük el, mondani sem kell, hogy közben örökkévalónak kívántuk e néhány itt töltött órát.

La Digue és a királyi gránitpart

Praslinról további fél órás hajóút La Digue szigete, a Seychelle-szigetek harmadik legnagyobb tagja. Partot érve helyi vezetőink egy különleges, fapados, nyitott kisbuszba ültettek bennünket, mivel La Digue-on egyáltalán nincsenek autók. Közlekedni kizárólag lóháton, kerékpárral, vagy ilyen turista „buszokkal” lehet. Első utunk egy kókuszfeldolgozóba vezetett, ahol az óriási pálmafák között megtudhattuk, miként hasznosítják a kókuszt, és mi mindent lehet készíteni ebből a – mellesleg csak számunkra különleges – termésből. A kókuszfarm bejárása után újra világhírrel dicsekvő helyszín következett, a sokadik legszebb tengerpart, most éppen a Bounty reklámokból ismert paradicsomi háttérkép. Azon már nem is lepődtünk meg, hogy itt, a homokfövenytől néhány száz méterre áll az a villa, ahol sok híres filmet forgattak, többek között az egykor népszerű, erotikus Emanuelle-sorozatot. Talán nem ez utóbbi szerepe, hanem káprázatos környezete miatt választja ma is sok híresség – királyi családok, a brit miniszterelnök – pihenése helyszínéül. S ha eddig csak ámuldoztunk a szebbnél-szebb partokon, mezítláb ácsorogva a puha homokparton, akkor itt, La Digue gránitsziklái között garantáltan gyökeret ver a lábunk. A tengerparton óriásként kiemelkedő, a naplemente vörös fényében fürdő gránitsziklák képe, a talpunk alatt süppedező puha, langyos homok simogatása egy életre bevésődnek az emlékezetünkbe.

Mint ahogy Seychelles friss illatai, és tiszta ízei, a kreolok bájos, ősi körtánca, az éjszakai tenger fölött is kéken nyújtózó égbolt, és a hajnali, buja forróság. Mert Seychelles-en éjszaka is nappali meleg van, mi több, az Egyenlítő közelségének köszönhetően éjszakai is látni lehet a korallhomokon futkározó apró rákocskákat. Seychelles-től nehéz búcsút venni, hiszen itt még a bennszülöttek is lesétálnak időnként a tenger partjára, hogy újra és újra megcsodálják sokat irigyelt földi édenüket.