Brazília: Rio és környéke - egy másik világ

Julio a szokásos gyerekzsivajra ébred az egyik favelában. A bádogajtót elhúzva már látja is barátját, Christianót, ahogy szörfdeszkával a kezében a többi gyereknek magyaráz, majd azt mondja: „Gyerünk a vízbe!”. Pár perc múlva már a tarajos hullámokat lovagolják. Ide járnak ki nap mint nap, mert itt mindig nagyok a hullámok és nincs tömeg. Egyetlen szálloda van csak a parton. Julio felpillant a hatalmas épületre, nézi, ahogy a vendégek ráérősen reggeliznek az üvegfal mögött. Bárcsak ő is ott lehetne – gondolja. De ez egy másik világ...

A Sheraton Hotel teraszáról lenézek a csodás homokfövenyre. Ez az egyetlen szálloda Rióban, amelyet közvetlenül a parton építettek. Távolabb az Ipanema strandja húzódik, pazar reggeli látkép. Nézem az óceánt. A parton helyi gyerekek szaladgálnak, néhányan szörföznek. Én közel egy napot utaztam azért, hogy itt lehessek, csodáljam az óceánt és néhányszor elmerülhessek benne, aztán vissza kell térnem. Ők viszont minden nap kijöhetnek ide, amikor csak kedvük tartja. Bárcsak én is megtehetném. De ez egy másik világ…

Jézus a város felett

Bár előző nap Lisszabonban már elkezdtem akklimatizálódni, mégis megcsap a meleg, ahogy kilépek a szállodából. Első utam a világ egyik legismertebb műemlékéhez, a Corcovadón álló Jézus-szoborhoz vezet. A hegy tetejére kisvasút visz fel, az állomásnál hemzsegnek a turisták. Nem is csoda, hisz’ a szoborra és a világ egyik legszebb panorámájára közel kétmillióan kíváncsiak évente. A kisavasút egyik megállójában „véletlenül” egy kisebb zenekar száll fel, akik szambát és más ismert latin zenéket játszanak, amíg vonatunk áthalad a város esőerdején. Igen, nem tévedés: Rio közepén egy esőerdő, a Tijuca biztosítja az oxigént.

Félórás vonatozás után a Megváltó szobra alatt állunk, ahová ma már mozgólépcső és lift visz fel. A 709 méter magasról a városra tekintő monstrum méltán a brazil nép büszkesége. Története még a portugál időkbe nyúlik vissza. Vince atya – eredeti nevén Pedro Maria Boss – 1859-ben szállt partra Rióban. A Corcovado csúcsára Izabella portugál hercegnő emlékművét álmodta meg, és rögtön neki is kezdett vasutat építtetni a hegyre. Hosszú évtizedek alatt a vasút elkészült ugyan, az emlékmű viszont nem. 1921-ben pályázatot írtak ki egy nemzeti emlékhely megtervezésére Brazília függetlenségének centenáriumára. 1922-ben megszületett a győztes pályamű: Hector da Silva Costa óriási, kitárt karú Krisztus-szobrának terve. Az emlékhely ügyét azonnal felkarolta az egyház, és adományokat is gyűjtöttek az építkezéshez. 1927-ben a lengyel származású, francia szobrászművészt, Paul Landowskit bízták meg a szobor elkészítésével. A pénz végül tíz év alatt gyűlt össze, így 1931. október 12-én átadhatták az emlékművet a rióiaknak.

A szobor tövében állok, törpének érzem magam. A világ egyik legszebb panorámájában gyönyörködöm. Lesétálok a kilátóteraszra, ahonnan jól látszik a szemközti Cukorsüveg-hegy. Rengetegen vannak, de odaférek a terasz széléhez, ahonnan a legjobb a kilátás. Párás az idő, a világhírű riói strandok időnként előbukkannak a felhők mögül. Tekintetemmel a Copacabanát, az Ipanemát, a Leblont, a Botafogót keresem. A másik oldal kicsit tisztább, itt a világ legnagyobb stadionját, a Maracanát látom, és persze a hegyek között megbújó metropolist. Már egy órája álldogálok ott, de észre sem veszem az idő múlását. Ez a világ egyik legszebb városa – a fekvését tekintve mindenképpen! Nevét is érdekes elhelyezkedése ihlette: 1502-ben, újév napján egy portugál hajós, Gaspar de Lemos kikötött egy öbölben, amit egy folyó torkolatának vélt, és elnevezte ‘Rio de Janeirónak’, amelynek jelentése: „Január folyó”. Persze folyó itt nincs, de akkoriban ez a rész még lagúnás volt, az elnevezés pedig rajtaragadt a városon.

Belvárosi  „kardnyelés”

A belvárost busszal járom be. A modern felhőkarcolók nem hagynak mély nyomot bennem, ez a város „felejthetőbb” része. Rio de Janeiróban 6-7 millióan laknak, a külvárosokkal együtt ez a szám megközelíti a 12 milliót is. A forgalom óriási, többsávos utakon haladunk. Megtudom, hogy reggelente több sugárutat is egyirányúsítanak, így akár 6-8 sáv is rendelkezésére áll a munkába igyekvőknek, ami nagyon jó megoldás a forgalmi dugók megakadályozására. Vendéglátóink elvisznek arra a helyre is, ahol a karneváli felvonulást szokták tartani. Nos, ezt senkinek sem ajánlom, ha csak nem a karnevál időszakában érkezik a városba. Egy elhanyagolt utcában járunk, az egyik oldalán tribünök, a másikon romos épületek. A mi Felvonulási terünk egy világszenzáció ehhez képest. Annál érdekesebb Rio modern katedrálisa, ami a ‘70-es évek végén készült el. A nagy, 64 méteres, színes üvegablakok különleges fényekkel világítják meg a templom belsejét.

A városnézést egy különleges ebéddel szakítjuk meg. A Barra Brasa étterembe vegetáriánusok ne menjenek, aki viszont szereti a jóféle húsokat, készüljön fel a legjobbakra! Először a svédasztalról választunk, ami egy igazi terülj-terülj asztalkám. Van itt minden: saláta, sushi, lazac, gyümölcsök. Aztán a pincérek ezüst tálakon kardokat szolgálnak fel, amelyekre a legkülönfélébb húsokat szúrták fel. Percenként jön egy pincér, hol hátszínt, hol bélszínt, halat, saslikot, csirkét vagy pulykát kínál. Ha kérünk még, a zöld, ha tele vagyunk, a piros táblát kell a tányérunk mellé tenni.

A Copacabana varázsa

Az étteremből lesétálok a Leblonra. A városban több világhírű strand közül választhatunk: Ipanema, Botafogo és persze a Copacabana. Én is ide igyekszem. A sétányon taxit próbálok fogni, de szerencsére nem sikerül. Egy kisbusz halad el mellettem, az ajtón félig kilógva egy fiú kiabál: „Copacabana”. Felszállok, és néhány perc múlva már a híres strand közepén járok. Az iránytaxik olcsók, sűrűn járnak, a sofőrök pedig rendkívül kedvesek, így érdemes ezeket választani.

A strand nemcsak Brazília, de a világ leghíresebbje is, nem véletlenül. Ha jó az idő, az öt kilométernyi fövenyen korzózhatunk, ahol elképesztő hangulat fogad. A sétány mellett foci- és röplabdapályák vannak, itt megérthetjük, miért olyan jók a brazilok ezekben a labdajátékokban. A parton családok napoznak, a srácok pedig a homokban fociznak. A játék lényege, hogy a labda nem eshet le; lábbal, mellel, fejjel vagy bárhogy a levegőben kell tartani. Fényképezem őket, majd hívnak, hogy álljak be én is. Egy óra foci után nem érzem a lábam, de nem bánom. A srácoktól megtudom, hogy itt tanulnak, és minden délután kijönnek focizni. A Copacabana 1923-ban lett igazán híres, amikor megnyílt a Copacabana Palace Hotel, Dél-Amerika első luxusszállodája. Ezt követték a kaszinók, szórakozóhelyek, jöttek a hírességek, ismert és felkapott lett a strand. Ma már az egész partszakasz mögött szállodasor húzódik.

1948-ban nagy vihart kavart, amikor három argentin lány kétrészes fürdőruhában billegett végig a parton. Azóta a Copacabana diktálja a világ fürdőruha divatját, legalábbis a helyiek ezt mondják. A valóság azonban az, hogy itt csak a „fogselyem” a divat, azaz a túl sokat nem takaró tanga. A napozó lányokhoz utcazenészek érkeznek, és mi mást is játszanának, mint pergő szambát. A lányok felpattannak és máris karneváli hangulat kerekedik, ami viszont igazi hétköznapi esemény errefelé. Azt mondják, hogy a kariokák, azaz a helyi születésűek mindig a strandon vannak, ha süt a nap, ha viszont esik, ágyban maradnak. És ha se nem esik, se nem süt a nap? Akkor esetleg dolgoznak is valamit…

A strandon viszont ne hagyjunk semmit, mert könnyen megeshet, hogy sosem látjuk viszont. A sétányon lépcsők vezetnek a föld alá, ahol öltözők és zuhanyozók vannak, illetve szekrények is bérelhetők. Értékeinket bátran itt hagyhatjuk, és így nyugodtan fürödhetünk. A Copacabanától nem messze a Cukorsüveg-hegyre indulok, innen is csodás kilátás nyílik a városra. A kilátóba, a 400 méteres hegy tetejére egy felvonó szállítja a turistákat, egy másik, kisebb hegy, a Hurka érintésével. Odafentről jól látszanak az öblök, a különleges formájú hegyek. Visszafelé a Hurka tetején kiszállok és helikopterre ülök. A lábam alatt Rio és a Rodrigo de Freitas-tó (ami igazából egy lagúna), ahol 2016-ban az olimpiai evezőversenyeket tartják majd. Jobbra alattunk a Maracana stadion, balra a Krisztus-szobor. Néhány kör, majd egy éles kanyar, és máris a Copacabana felett repülünk. Nem is lehetne ennél jobb befejezést találni riói utamnak.

Petropolis – királyi hagyományok

Riótól 65 kilométerre egy szerpentinen keresztül vezet az út a hegyek között megbúvó Petropolisba. Az egykori királyi város a mai napig megőrizte századfordulós báját. Kellemes klímájának köszönhetően a XIX. században az uralkodók és az arisztokrácia kedvelt nyaralóhelye volt. A városban sétálva ma is sok korabeli villát láthatunk, kicsit olyan érzésem van, mintha egy francia fürdővárosban sétálnék. A kis folyó partján konflis jön, végállomása a legnagyobb tiszteletben tartott brazil uralkodó, II. Don Pedro nyári rezidenciája. A kastély szobáit korabeli bútorokkal rendezték be, a falakon festmények lógnak. Ha nem ebben a trópusi környezetben lennénk, azt gondolnám, hogy valahol Európában, egy európai dinasztia kastélyában járunk.

Nem messze a kastélytól érdemes meglátogatni a Sao Pedro De Alcantara katedrálist, ez az egyik leghíresebb brazil templom. 1884-ben, francia neogótikus stílusban kezdte építeni II. Pedro, de végül csak 1925-ben nyílt meg, amikor Brazíliában már kikiáltották a köztársaságot. A templom színes üvegablakainak egyikén a mi Szent Erzsébetünket fedezem fel. A mozaikon havas háztetőket és havas mezőt látok, ami rendkívül furcsán hat ebben a környezetben. A császári pár, az építtető II. Pedro és felesége, Teresa Cristina a katedrálisban nyugszanak.

A villanegyed egyik kisebb épületében ebédelünk. A Chalé Manaka egy helyi házaspár tulajdona, akik nyugdíjas korukban költöztek ide, és először barátaikat hívták meg ebédre vagy vacsorára. A pár különlegesen finom konyhájának hamar híre ment a városban, így egyre többen jelentkeztek be ebédre. Ma már előzetes foglalásra van szükség, a vendéglátók ilyenkor csak nekünk főznek. A századfordulós házban eredetiek a bútorok, a választék óriási, az ízek mennyeiek, a hangulatról pedig jóféle ‘cachacák’, azaz cukornádból erjesztett likőrök gondoskodnak.

Ouro Preto, a fekete arany városa

Riótól nem messze számtalan látnivaló akad. Ouro Preto például, amely dombokra épült, s a hegyek között bújik meg. Barokk építészeti műemlékeinek köszönhetően Minas Gerais megye egykori fővárosa ma a Világörökség része. Az utcákon sétálva színes házakat, trópusi növényeket és pompás templomokat találunk. Ouro Preto az aranynak köszönheti gazdagságát. A XVII. század végén az ásványkincsekben amúgy sem szegény területen rabszolgavadászok apró fekete rögöket találtak az egyik patakban, amelyekről kiderült, hogy 23 karátos aranyat rejtenek. A város erről kapta a nevét, amelynek jelentése: ‘fekete arany’. Ezután kitört az aranyláz, és özönlöttek a területre a szerencsevadászok. Az aranykorszak a XVIII. században tetőzött, ekkor épültek az első kőépületek, a kormányzói palota és a barokk templomok. A várossal való ismerkedést egy trópusi parkon átsétálva kezdem. Egy kis cukrászdában a helyi csokit kóstolom, amiben igazi kávészem van, majd a város templomainak bejárásával folytatom túrámat.

A Sao Fancisco de Assis-templom az egyik leghíresebb brazil barokk templom, hat mellékoltárának egyikét Magyarországi Szent Erzsébetnek szentelték. Itt nincsenek nagy szállodák, a mellékutcák tele vannak poussadákkal, azaz udvarházakkal, ahol akár egy éjszakára is kaphatunk szobát. Ezek általában eredeti, koloniális stílusban épültek, szépen felújították őket, így a berendezésük és a hangulatuk is korhű.  A város piacán kézműves termékeket, szobrokat, edényeket vehetünk. A piac melletti teraszon fiatalok söröznek és a tv-ben focimeccset néznek. Én is leülök, és helyi specialitást rendelek: csokis sört. Nem ez lesz a kedvencem, az biztos! A riporter egyszer csak felkiált: „Góóóóóóól”, a képernyőn viszont éppen egy szabálytalanságot mutatnak. Először bambán nézek, majd rájövök, hogy egyszerre két meccset követnek: egyet a tévén, hang nélkül, a másikat pedig a rádión hallgatják. Hiába, Brazíliában vagyunk…

Minas Gerais megye a mai napig gazdag ásványkincsekben, bányásznak itt többek között aranyat, vasat és mangánt, de a fémeken kívül zsírkövet, dolomitot és márványt is. A környék emellett drága- és féldrágaköveket is rejt, így például turmalint, gránátkövet és topázt. Az igen értékes, narancssárgás színű imperiál topáz csak itt található az egész világon. Minderről a volt kormányzói palotában, az Ásványtani Múzeumban bizonyosodom meg. A legizgalmasabb a sok csillogó kristály mellett az úgynevezett ‘hajlékony kő’, ami úgy görbül, mint egy papírdarab.

Tiradentes, esküvői hangulatban

A megye másik gyöngyszeme a brazil forradalmárról, a hős Tiradentesről (eredetileg Joaquim José da Silva Xavier) elnevezett város. Főterén egy óriási fa áll, tövében helyiek kártyáznak. Az utcák macskakövesek, a házak a letűnt időkbe repítenek, mintha úgy háromszáz évvel ezelőtt megállt volna az idő. Az egyik utcában egy menyegzős párt fényképeznek. Miután én is lefotózom őket, elmondják, hogy az esküvőt már néhány nappal ezelőtt megtartották, most csak a fotózás kedvéért öltöztek be újra. Érdekes szokás…

Buzios, a brazil St. Tropez

Egy brazíliai utazásból nem maradhat ki a „láblógatós” nyaralás sem. Rio de Janeirótól körülbelül 180 km-re, egy festői félszigeten fekszik Buzios, egy igazi tengerparti nyaralóhely. Itt kismotort bérelek, majd körbejárom az öblöket. Az egyik majdnem szabályos, félkör alakú, a part homokos, a víz nyugodt, kellemes hely kisgyerekes családoknak. Néhány kilométerrel arrébb, egy másik öbölben egészen más látvány fogad: kétméteres hullámok, vad, tagolt partszakasz, szörfösök mindenütt.

Összesen több mint 20 strand van itt, körben mindenütt gyönyörű mediterrán villák, a gazdag rióiak nyaralói. Itt is egy trópusi kerttel büszkélkedő poussadában szállunk meg, saját tengerparttal, ahol a helyiek nyárson sütik a halat és caipirinhával kínálnak. Ez egy igazi brazil koktél, cachasából, nádcukorból és lime-ból készítik. A város sétányán Brigitte Bardot szobra mellé telepszek, a színésznő a ‘60-as években járt itt brazil barátjával. A hely részben neki köszönheti népszerűségét.

De nemcsak Brigitte Bardot miatt nevezik sokszor ezt a helyet a brazil St. Tropez-nak: Buziosban elegáns villák, híres éttermek és drága üzletek várják a látogatókat. Este a mindig nyüzsgő „Kő utcán” a Rua do Pedroson korzózom, a boltok egészen éjfélig nyitva tartanak, az éttermekben ínycsiklandozó tengeri gyümölcsöket szolgálnak fel. Az egyikben éppen latin estet tartanak. A bemutató tánc után a fellépők saját családtagjaikat kérik fel. Az egyik fiú jó hatvanas édesanyját penderíti a színpadra, és hihetetlen tempóban kezdenek táncolni. Illetve csak nekem nem mindennapi ez a tempó, nekik ugyanis ez a normális. Hiába: ez egy másik világ!