Éden az olajmezők felett - Venezuela

Kevés ország akad, amelyik 43 nemzeti parkkal büszkélkedhet, s amelyik egyszerre tudja nyújtani a karibi szigetek, az indiánok lakta őserdők és az Andok felhőkbe burkolózó hegyeinek élményét. De a Teremtő mást is adott Venezuelának: olajmezőket, amelyek azonban, úgy tűnik, nem hogy megkönnyítik, inkább megkeserítik az ott lakók életét.

Karibi idill: Isla Margarita, gyöngy a tengerben

Az egyik tengerparti étteremben éppen egy jól megtermett sült hallal viaskodom, amikor hirtelen elmegy az áram. Vendéglátóim lemondó arccal dőlnek hátra: „Így megy ez nap mint nap. Chavez 2-3 órás áramszüneteket rendelt el, felváltva az ország egyes régióiban, hogy energiát spóroljon. Tavaly ősszel megkérte a lakosságot, hogy csak 3 percig zuhanyozzanak, mert a szárazság miatt a vízerőmű nem tud elég energiát termelni.” A félhomályban majszolunk tovább, ki-ki gondolataiba mélyedve. Eszembe jut a megérkezésem Caracas repterére: minduntalan mellém szegődött valaki, és halkan azt mormolta: „Change, change”! Ha a hivatalos árfolyamon váltok, harmadával kevesebb bolivárt kapok, mintha feketén üzletelnék. Furcsán mennek itt a dolgok. Margarita alig félórás repülőútra fekszik a venezuelai partoktól, egy igazi karib sziget, all-inclusive hotelekkel, fehér homokos, azúr vizű strandokkal, éttermekkel, pezsgő latin partikkal. A neve gyöngyöt jelent latinul, s bizony illik is rá az elnevezés. Néhány nap evés-ivás és henyélés után mehetnékem támad, felfedezni a földdarab másfajta bájait.

A főváros, La Asunción leghíresebb látnivalója a Santa Rosa erőd. A spanyolok azzal zsarolták a függetlenségi háború egyik hősét, hogy 16 éves, várandós feleségét egy szűk cellába zárták. Hátborzongató belépni a sötét lyukba, a falak mintha még ma is nyögnék a szomorú históriát. Ahogy az autó felfelé vánszorog az úton, a völgyben egy apró, fehér templomot pillantok meg. „A sziget és a halászok védőszentjének csodatévő szobrát őrzik ott” – mondja kísérőm. A csöppnyi épület közelről méretes katedrális. Az oltár fölött ott áll a „Völgy Madonnájának” aprócska szobra. Hallgatom a történeteket a Szűz erejéről, különös gyógyulásokról. Végtelen nyugalom tölt el, s ez nem pártol el tőlem később sem: a délutánt a La Restinga Nemzeti Park lagunájának csendjében, egy csónakban ringatózva töltöm. Körülöttem mangrove erdők kusza ágai, madarak csárognak, miközben révészem ördögi ügyességgel manőverez a vízi „utcákon”.

Los Roques – a Paradicsom

Ha Margarita gyöngy a tengerben, akkor a szomszédos Los Roques maga a Paradicsom. Már odafentről is lélegzetelállító látvány, ahogy a türkiz tenger körülöleli az apró, fehér földdarabokat. A nemzeti park ötven szigetéből csak egy, Gran Roque lakott, ezen foglalhat szállást a turista is a ‘pousadák’ (fogadók) valamelyikében. Nem is időzök itt soká, katamaránba szállok, és irány a nagy kékség, az apró szigetek! A táj érintetlen, legfeljebb a partok előtt lehorgonyzott jachtok és a napernyők árulkodnak az ember jelenlétéről. Békatalpat rántok, és bekukkantok a víz alá. Hihetetlenül változatos élővilág népesíti be a tengeraljat: halak, kagylók, szivacsok, korallok, a szivárvány színeiben. Méltán tartják ezt a helyet a világ egyik leggazdagabb vizes élőhelyének.

Paria – A kakaó földjén

A szigeteken töltött napok után a szárazföld felfedezésére indulok. Amikor Kolumbusz 1498-ban behajózott a Paria-öbölbe, megígézte a hely szépsége. Venezuelának mégsem ő a keresztapja. Az egy évvel későbbi expedícióval érkező Amerigo Vespuccit a Maracaibo-tó apró csatornáival, cölöpházaival Velencére emlékeztette, így a „Venezuela”, azaz „kis Velence” nevet adta neki. Csodálatos tájai és élővilága miatt a Paria-félsziget keleti felét nemzeti parkká nyilvánították, míg a nyugati felében apró földműves falvak, kávé- és kakaóültetvények fogadnak. Az utcákon, a házak előtt leterített pányvákon szinte mindenütt kakaóbabot szárítanak.

Rio Caribében egy mini csokigyárat is találok. A tulajdonos végigvezet az ültetvényen és az üzemen. „A venezuelai kakaó nagyon jó minőségű, de sajnos, majdnem mind exportra megy. A leghíresebb csokoládégyárak vásárolják fel, aztán visszajön hozzánk kész csokoládé formájában, amit drága pénzért kínálnak” – magyarázza szomorúan. „A XIX. században a kakaó volt Venezuela legfőbb terménye. Aztán, amikor felfedezték az olajmezőket, minden megváltozott. A mezőgazdaság és az ipar jelentőségét vesztette, s mivel a kormány nem támogatja a magánvállalkozásokat, minden tönkrement.”

Olaj és zsírfecskék

Dél felé folytatom az utam. A falvakban, városokban betonházak, viskók sorakoznak. Megállunk egy kis bódénál, hogy megkóstoljam az ‘arepát’, a legjellegzetesebb venezuelai ételt, amelyet kukoricából készítenek, olajban sütnek, s magában, vagy sajttal, hússal töltve fogyasztanak. Akármerre nézek, mindenütt nagy szegénységet látok. Elgondolkodom, hogy lehet, hogy egy országban, amely a világ ötödik legnagyobb nyersolajtermelője, s amely 2,5 millió hordó olajat exportál naponta, a lakosság fele a szegénységi küszöb alatt él. Úton-útfélen az elnököt és a programját dicsőítő plakátok vonzzák magukra a tekintetet, az állami tévében is demagóg reklámokat sugároznak: „Itt épül a XXI. század szocializmusa”.

Kétségtelen, hogy Chavez szociális intézkedéseinek köszönhetően sokat javult a szegények helyzete: orvosi ellátást, földet, házat, munkát, olcsóbb élelmiszert adott nekik, akik ezért hálásak is, elszántan védelmezik és támogatják. Az ország másik fele viszont elkeseredetten szemléli, hogy az olajból származó hatalmas bevétel, mint egy lyukas zsákból a liszt, eltűnik. Elmegy a szociális intézkedésekre – amelyek mindössze ideig-óráig segítenek –, a rendkívül korrupt kormányapparátus, a katonai hírszerzés, a hadsereg fenntartására, melyek mind azt szolgálják, hogy Chavez megerősítse saját hatalmát. Egy út széli bódéban újabb helyi ízzel barátkozom: egy fiatal lány tányér méretű lepényt sütöget. A darált kukoricából készült, banánlevélbe csavart ‘cachapa’ édes, olajos és rendkívül laktató. Eltelve érkezem Caripébe. Elnézést: a „Zsírfecskék Caripéjébe” – ez a hivatalos neve a városnak.

Itt, a Guacharo Nemzeti Park egy 10 kilométeres barlangrendszerében él ugyanis e ritka, védett madarak egyik kolóniája. A járatokban hűvös, nyirkos a levegő, látni csak annyit lehet, amit a túravezető lámpája bevilágít. Hallani viszont annál többet: a szárnyasok elképesztő ricsajt csapnak, innen a spanyol nevük, a ‘guacharo’ is. Már szürkül, amikor kiérünk a szabadba. Egyszer csak furcsa zajt hallok. Ijedten fordulok meg, s látom, hogy a madarak óriás csapatokban, rémisztő csárogással rajzanak ki a barlang száján. „Élelemért mennek – mosolyog kísérőm –, gyümölcsöket esznek a közeli erdőkben. A fiókákat is kövérre hizlalják, nem csoda, hogy évtizedekkel ezelőtt a helyiek még elfogták a kicsiket, és zsírjukat világításra, sütésre használták.”

Az indiánok földjén

Venezuela legnagyobb folyója, az Orinoco közel 3000 kilométeren át kanyarog, amíg elér az Atlanti-óceánig. Előtte apró ágakra szakadva hatalmas, legyezőszerű deltává terebélyesedik, otthont adva az egyik legnagyobb, körülbelül 25 000 főt számláló indián közösségnek, a waraóknak. Boca de Uracoánál kenuba szállok, és helyi vezetőmre bízva magam a delta felfedezésére indulok. A parton cölöpházakat és egyszerű épületeket látok. Egy folyóág végén leparkolunk, s bevesszük magunkat a dzsungelbe. A számomra kesze kusza őserdő waraó vezetőmnek egy jól ellátott szupermarket: tudja jól, mit hol talál benne. A pálma törzséből puha ételt hámoz, egy fa kérgéből ivóvizet fakaszt, egy bokor levelei habos szappanná változnak tenyerében, és persze piranja is az ő horgára akad, amikor botjainkat a vízbe lógatjuk.

Vigaszdíjul, mint egy bűvész, piros szirmú virágot varázsol nekem egy egyszerű, zöld száracskából. De nem vall szégyent az állatok terén sem: a papagájt, a tukánt, a kolibrit én is felismerem, de ő még számtalan fajtát megmutat. Ami nekem nagy, rozsdaszínű gombóc a fán, az neki vörös bőgőmajom. A pumákról, jaguárokról, tarantulákról, csörgőkígyókról, anakondákról órákig tudna mesélni – egyáltalán nem bánom, hogy ezekkel nem találkozom. Végül egy faluba is ellátogatunk. Érkezésünkre nagy szaladgálás támad a parton, az indiánok kipakolják a gyékénykosarakat, a faragott szobrokat, a gyerekek karjukra akasztják a bogyókból fűzött láncokat. A kisebbek pucérak, a nagyobbak ruhát viselnek, de piszkosak és rongyosak mind. Kunyhóik egyszerűek, csak függőágyak és néhány használati tárgy kap bent helyet. Napjuk nagy részét halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel töltik, és nagyon örülnek a csecsebecséikért kapott pénznek.

A táblahegyek lakói

Folytatom utam a Canaima Nemzeti Park felé, a vízesések és táblahegyek meseszerű vidékére, amelyet 1994-ben az UNESCO a Világörökségek listájára is felvett. Puerto Ordazban repülőre szállok. Az ablakon túl, amerre a szem ellát, az őserdőktől zöldellő tájból különleges formájú, lapos tetejű táblahegyek emelkednek ki. A geológusok szerint ezek a világ legöregebb sziklái, az itt élő növények harmada pedig sehol máshol nem fordul elő. A Belgium méretű nemzeti parkban alig vezetnek utak, nagyobb távolságot csak vitorlázórepülőkkel lehet megtenni, odalent pedig a folyók és kisebb gyalogösvények jelentenek összeköttetést. A semmi közepén, egy turistáknak kialakított táborhelyen éjszakázom. Másnap túravezetőmmel kenut tolunk a vízre, szomszédolni megyünk egy indián közösséghez. Ezen a vidéken a pemonok élnek. A táblahegyek, amelyeket ők ‘tepuik’-nak hívnak, hitük szerint a ‘mawarik’ lakhelye, olyan ember formájú lényeké, akik elrabolják az élők lelkét.

Hagyományuk tiltja is, hogy a magaslatokra merészkedjenek, csak az utóbbi időben kezdik megszegni a szabályt, a turisták miatt, akiket túravezetőként kísérnek. A pemonok is a természet gondoskodására hagyatkoznak, bár egyre többen vállalnak munkát. Mindent el tudnak készíteni maguk: házat építenek, függőágyat szőnek, szandált, furulyát, sőt konzervet is készítenek. Az idők során kitapasztalták, melyik növény milyen betegségre jó, amire nagy szükségük van, hiszen kórház vagy orvos nincs a közelben.

Mennyből az Angyal

A Canaima lagunához kisrepülő visz át, magát a lagunát kenuval lehet bejárni. „Hacha, Wadaima, Golondrina, Ucaima” – sorolja a vízesések neveit kísérőm. „Hamarosan a másik oldalról is megnézzük az egyiket!” – teszi hozzá mosolyogva. Kikötünk a laguna végénél, aztán rövid gyalogtúra jön, s már ott is vagyunk a Sapo-vízesésnél. Fürdőruhára vetkőzünk, s elindulunk a vízfüggöny és a szikla közötti peremen. Hamar rájövök, hogy nem nyugdíjas-túrára hoztak: a sok eső miatt a máskor szelídebb vízesés most vadul ömlik, dübörög lefelé, néha levegőt sem kapok, olyan erősen zúdul a fejemre a jéghideg víz. Vakon tapogatózva kapaszkodom a kötélbe, igyekszem nem elcsúszni a köveken, és alig várom, hogy a végére érjek a pokol tornácának.

Aztán egyszer csak fent találom magam a Mennyben. Szerencsére élek és virulok, nem ragadott magával a könyörtelen zuhatag, de amit a repülő ablakából látok, az nem evilági. Az Auyantepui táblahegy felett szállunk, és elragadtatva bámulom, amint a barnás szikla szaggatott pereméről a semmibe veti magát a fehér, fátyolszerű folyam, az Angyal-vízesés. A világ legmagasabb vízesése 1000 métert szaltózik a hegy platójáról, amíg leér a völgybe. Egy amerikai pilóta, Jimmie Angel fedezte fel 1937-ben, amikor kényszerleszállást hajtott itt végre. A kivételes szépségű hely azóta mágnesként vonzza a turistákat, akik sokszor még a 6-8 órás túrától sem riadnak vissza, amellyel a vízesés aljához lehet eljutni.

Az Andok bércein - Dermesztő tájakon

Utam utolsó állomásaként az Andokba tartok, amelynek hegyláncai az ország északi részét szelik át. Merida városban szállok meg, s reggel a Sierra Nevada Nemzeti Parkba indulok. Túravezetőm ironikusan megjegyzi: „Kábelvasúttal is mehetnénk, ha Chavez nem záratta volna be két éve. Tudja, az egyik legnagyobb baj itt nálunk – folytatja –, hogy az egész gazdaság az olajtól függ. Ha a világpiaci árak csökkennek, vagy elakad a termelés, nincs, ami pótolja a kiesést. És ekkor jön az államosítás. Chavez a minap egy bankot záratott be, lassan minden a kormány birtokába kerül.” Kis, hegyi falvakon hajtunk keresztül. Az emberek kabátban, sapkában járnak, s mindenütt jellegzetes, „szakállas” fákat (barba de palo) látok. A hangulat most éppolyan fagyos az autóban, mint az idő odakint. Kísérőm folytatja: „Chavez demokráciának próbálja álcázni, de valójában totalitárius rendszert alakít ki: állami kontroll alatt van a sport, a kultúra, a fiataloknak ideológiákat tanítanak, s aki ellenáll, azt ellehetetlenítik.” Megérkezésünk vet véget keserű eszmefuttatásának, és én sem kérdezek tovább. Kár ezért a gyönyörű országért!

Kilépek az autóból, harapnivalóan friss levegő áramlik a tüdőmbe. A nemzeti parkot hegyormok, mély szakadékok, fenyvesek, folyók, tavak és lagunák tagolják. Nincs kedvem gyalogolni, lóháton hódítom meg a Mucubaji-laguna környékét. Dimbes dombos, kanyargós úton poroszkálok, mámorító fenyőillat terjeng mindenütt, s bár a nap süt, hűvös van. Pedig a java még csak ezután következik: a szomszédos Sierra de la Culata Nemzeti Park 4118 méteres magaslatára szuszogva kapaszkodik fel az autó. A Pico de Aguila (Sas-csúcs) az Andokon átvezető autóút legmagasabb pontja, jóllehet, az elnevezés nem túl találó, mert ez itt a kondorkeselyű hazája. A hőmérő 6°C-ot mutat, hihetetlen, hogy az ország többi részén a hőguta kerülgeti az embereket.

Hazafelé tartok a repülőgéppel. Az agyamban egymást váltják a meseszép képek, de bevillannak az itt élők keserű gondolatai is. Az előttem lévő sorokban egy jókora csapat venezuelai fiatal csacsog, nevetgél. A Latin-Amerika és a Karib-térség szocialista országait szövetségbe tömörítő szervezet, az ALBA (Alianza Bolivariana para los Pueblos de Nuestra América) által Margarita szigetére szervezett táborból jönnek hazafelé. Amikor már lankad a hangulat, az egyikük rázendít: „Que viva Chavez!” (Éljen Chavez!). A többiek kórusban: „Que viva!” (Éljen!) „Que viva Venezuela!” – hangzik a következő. „Que viva!” „Que viva la juventud!” (Éljen a fiatalság!) „Que viva!” – harsogja lelkesen, kipirult arccal a jövő nemzedéke.