Karibi szigetecskék: Mindenki másért szereti

A fedélzeten nagy a sürgés-forgás. Csak úgy dől kifelé a kabinokból az izgatott tömeg. Az utasok nyakában narancsszínű mentőmellény, ki-ki igyekszik legjobb tudása szerint magára csomózni a szélben lobogó madzagokat. A hajó külső folyosóin biztonsági eligazítók fúják a sípjukat, hogy rendet teremtsenek. A vendégsereg türelmetlenül toporog. A mentőcsónakok azonban meg sem moccannak…

Ennek persze mindenki örül. Ugyan ki szeretne komolyan elmenekülni egy pazar luxushajóról? A tengerek modern óriásai, a gigantikus óceánjárók azonban mindenre felkészülnek, s még indulás előtt felszólítják utasaikat a főpróbára. Az előadás azonban, Istennek hála, többnyire elmarad. A fotózkodás után pedig végre kezdődhet a nagy tengeri kalandozás! Évente több száz hajón, több tucatnyi útvonalon, több millió ember indul útnak, hogy felfedezze a karibi szigetvilágot. De amíg a mi szemünkben egy ilyen utazás már-már fényűzésnek számít, addig az Újvilág jómódú lakói számára ez egy megszokott, átlagos kiruccanás. Akadnak, akik minden alkalommal új útvonalat, más-más szigeteket látogató túrákat választanak, s vannak, akik a legújabb hajócsodák első utasai között igyekeznek ott lenni. Olivia és Bob például Texasból repült a keleti partra, hogy hajóra szálljon. Az ötvenes házaspár imádja az óceánjárók nyújtotta kényelmet, majd’ minden évben útnak indulnak, de inkább az útvonalak alapján választanak. Bob történelemtanár egy gimnáziumban, imádja a régészetet, ezért beszélte rá a feleségét, hogy ezúttal a Cozumel szigetét is érintő utat válasszák. Olivia „kegyes” volt, hagyta magát meggyőzni, főként, mert az egyébként páratlanul szép karibi világban azért nem sok történelmi látnivaló akad…

Egy darabka Mexikó – Cozumel

Bobék kihömpölyögnek a néppel a kikötőbe. Autót bérelnek, s rögtön Cozumel legősibb maja romvárosába, San Gervasióba indulnak. Mondani sem kell, hogy nehezen választottak: a Yucatán-félsziget csücskével szemben fekvő földdarabon El Cedral, Castillo Real vagy El Caracol szintúgy az ősi latin-amerikai civilizáció nyomait őrző, egykori települések maradványai. Persze valamennyit lehetetlen végigjárni egyetlen nap alatt, márpedig több idejük most nincs rá. Az őserdővel benőtt romokat 1858-ban fedezte fel Gervasio Novelo, s miközben újra napvilágra kotorták a régi épületeket, kiderült, hogy e parányi sziget szívében fekvő maja városnak hajdanán, a XIII-XIV. század között fontos kereskedelmi és politikai szerepe volt. Olyannyira, hogy Ixchel holdistennő itteni szent helyére minden maja elzarándokolt legalább egyszer életében.

Bob és odaadó asszonya kis időre hozzácsapódik egy szervezett turistacsoporthoz, így megtudják, hogy a ma látható épülettöredékek nagy része egykor a főteret alkotta. A lépcsőzetes, oszlopos maradványokról, a hatalmas, zöld mohával benőtt kövekről a régészek váltig állítják, hogy templomok, kultikus épületek voltak. A gigantikus méretű, pontosan szerkesztett, furcsa formájú, ráadásul színesre festett épületeket Bob fantáziája persze azonnal lelki szemei elé vetíti, s alig várja, hogy a térről szerteágazó ösvények egyikén a távolabbi, erdő rejtette emlékekhez induljanak. Az elhagyott őserdő mélyére vezető utak ugyanis rejtélyes helyekre visznek. A titkok titkát azonban lehetetlen megfejteni, sőt, minél több időt tölt az ember e különös helyen, annál kegyetlenebbül kínozza a gondolat, hogy már sosem láthatja e legendás nép egykori városát.

Szenvedélyes romrajongó történelemtanárunk persze lemarad Cozumel összes többi látnivalójáról. Nem marad idejük sem a San Miguelben található Cozumel Múzeumra, sem a sziget keleti partján elterülő Chankanaab Nemzeti Parkra, ahol botanikus kert, különleges trópusi halfajták, kagylók, korallok várnák őket. Bob valószínűleg azt sajnálná a legjobban, hogy lemaradt a park egy részlegében felállított, rekonstruált maja épületekről, amelyek az egykor élt nép kultúráját és gazdálkodását mutatják be. De nincs mit tenni, igyekezniük kell vissza a hajóra. A vacsora pompásan sikerül, annak ellenére, hogy a szomszéd asztalnál két fiatal lány végigvihorássza az estét. Bob számára nem ismeretlen a kamaszlányok idétlen rötyögése, és a házaspár azon sem lepődik meg, hogy a fiatalok kíséret nélkül utaznak. Rebeca és Lucy az amerikai diáklányok szokása szerint ugyanis tengeri utazást kért szüleitől a tavaszi vakáció idejére…

Víz alatti paradicsom – Grand Kajman

A hajó éppen kiköt a Kajmán-szigetek legnagyobb tagján, Nagy-Kajmánon, de a lányok nyugodtan reggeliznek tovább a fedélzeten. Lábuknál azonban már ott hever az óriási strandtáska, hiszen azt mindenki tudja, hogy a nyugati parti Seven Miles Beach a karib térség legszebb strandja. Amint kiürül a müzlis tányér, indulnak is. Nem csalódnak: a kilométereken át nyújtózó, korallhomokos part, a sekély vizű, azúrkék öböl valóban káprázatos. A népszerű üdülőhelyen búvárközpontok tucatjai csalogatják víz alá a nyaralókat. Rebeca nincs oda a merülésért, de barátnője kedvéért befizetnek egy búvártúrára, amiért Lucy cserébe megígéri, hogy erőt vesz magán, és a hőség ellenére csavaroghatnak egyet George Town, a főváros régi negyedében. A XVIII. századi George erőddel, és a régi Pedro-kastélyban berendezett Kajmán Szigeti Nemzeti Múzeummal szinte ki is merül a látnivalók tárháza.

De többre nem is futná a szűkre szabott időből. Talán legközelebb sorra kerülhet a sziget északnyugati végén terpeszkedő Hell, azaz Pokol nevű, csipkézett, fekete sziklaszirt, mely rendíthetetlenül állja a tenger ostromát. A világ egyetlen teknősbéka farmjáért és a II. Erzsébet Botanikus Kert őshonos növényvilágáért és állataiért is nagy kár, de hát nincs mit tenni, a hajókürt kíméletlenül felharsan, akár teljes a létszám, akár hiányos. A lányok ezen az estén nem az elegáns éttermet választják. A fedélzeten karibi ritmusokkal perdül táncra a langyos tengeri szél, ez most sokkal csábítóbb. Itt is adódik elég lehetőség a könnyű vacsorára. Lucy és Rebeca az olasz éttermet választja. Egy capriciosán osztoznak, s közben kacérkodnak a jóképű pincérlegénnyel. Kiderül, hogy Costas nincs egyedül, egész kis európai kolónia dolgozik a hajón, még magyarok is akadnak közöttük.

Költekező lustálkodók – Grand Turk

Erre a napra a személyzet egy része is szabadságot kapott, így Grand Turk kikötőjében görög barátunk és kollégái is partra szállhatnak. A hajók népe általában imád vásárolni, így az út a közeli strandig átvezet egy üzletközponton. A vendégek nagy része le is morzsolódik a csilli-villi portékák kereszttüzében, Costas és csapata azonban egyenesen a kijárat felé veszi az irányt. Már ismerik a járást, és tudják: a parti napágyak között pár sátrat is felállítottak, melyekben békésen el lehet heverészni egész nap – persze csak azoknak, akik időben érkeznek. A Turks- és Caicos-szigetek központja, Grand Turk igazi álom nyaralóhely. A fehér homok, az azúr színű tenger itt az „alapfelszereltséghez” tartozik. Nem csoda, ha az utasok nagy része nem is jut messzebb a közeli strandnál és a partra települt éttermeknél. A sziget egyetlen városa Coskburn Town, de ide szinte alig jut el idegen, noha néhány, az angol időket idéző koloniális stílust és a karibi színpompát vegyítő épület érdekes látványt nyújt. Ismét csak egy jó félóra van az indulásig, a tengerpart szinte teljesen kiürült. A hajózók libasorban lépkednek a mólón óriási vízi szállodájuk felé. Costas és csapata is szedelőzködik. A hajó nevével hímzett hatalmas, csíkos strandtörölköző nagyot lebben, s nem csak a homok száll magasra: egy búvárszemüveg pottyan a földre. Pont az orrom előtt. Lehajolok érte, s amikor utolérem a személyzeti csapatot, visszaadom. Én lépek utolsóként a hajóra, s míg várom a liftet, a falra kifüggesztett felhívást böngészem. Nekik és nekem teljesen mást jelent: reggelre megérkezünk San Juanba, 10 óráig el kell hagynom a hajót. Ők persze maradhatnak! Szerencse, hogy Puerto Rico fővárosában lesz pár órám a gép indulásáig…

Városi dzsungeltúra – San Juan

Igyekszem gyorsan, fájdalommentesen búcsúzni óriási úszó szállodámtól, s bánatomat rövidesen egy habos capuccinóba fojtom az El Moro erőd lábánál. A domboldalra épült óváros kedves utcácskái hol meredeken, hol lejtősen vezetnek át az Old San Juan erődhöz. A hatalmas, zöld dombtetőn impozáns épület terpeszkedik. Körülötte, a pázsiton sárkányt eregető gyerekek rohangálnak önfeledten. Szűk sikátorok, régi házak, lelassult idő, szabadban pihenő városlakók: mintha száz évet repültem volna vissza az időben.

Délután az El Yunque, a karibi nemzeti esőerdő élménye minden várakozásomat felülmúlja: egyik pillanatban még az épületrengetegből kifelé araszoló kocsisorban élem át egy túlterhelt nagyváros borzalmait, a másik percben pedig csendesen, szemerkélő esővel leereszkedik rám a dzsungel párája. Az El Yunque egy régi legenda szerint a boldogság istenének pihenőhelye volt, s valóban, egy kilátó tetejéről a messzire nyújtózkodó, békés, tömör, zöld őserdő nyomban repülésre készteti az embert. Hihetetlen, hogy néhány kilométerre a várostól egy igazi dzsungelt találunk!

A nemzeti park kijáratánál fiatal lengyel házaspár furakodik elém. Ewa szabadkozva mosolyog vissza rám, miközben sietve megigazítja férje hátán a hordozót. Benne kókadozva ébredezik hároméves forma kisfiúk. Hajójuk néhány óra múlva kifut San Juan kikötőjéből, de muszáj volt útba ejteniük a híres esőerdőt. Pjotr él-hal a karibi klímáért, az őserdőkért, Ewa pedig az egzotikus növényekért. Nem csoda, hogy olyan hajóutat választottak, amelyik megáll a vadregényes Barbadoson is...