Város a Szahara közepében - Ghadames

Picek a világ 209 országa közül 191-ben járt. Picek feltehetően az a magyar, aki világ legtöbb országába jutott el. Picek a Vista nagyra becsült törzsügyfele csaknem 20 éve. Picek utazásairól a Vista honlapja sorozatot jelentet meg. Ez a 3 részes úti beszámoló is ennek a sorozatnak a része.

Ahol gyakran van plusz 60 Celsius felett

Az első igazi turista programom célja a nyugati irányba vagy 600 kilométer távolságban lévő, szaharai Ghadames volt. Az algériai határvidékhez esik közel. Egyike azoknak a fő látnivalóknak, amire már otthon ráhangolódtam. A Sivatag Gyöngyének is nevezett város régi negyede az UNESCO Világörökség része. Sivatagi építészeti remekei különlegesek, és nagy attrakciónak minősülnek. A hosszú útszakasznak csaknem az egésze a sivatagon vezet át. Cseppet sem látszott homokosnak, inkább kövesnek, kopárnak, kihaltnak, barátságtalannak. 160-nal száguldottunk. Az arab világban még a miénkénél rozzantabb autóban is minden további nélkül, megszállottan bevállalják a nagy sebességet. Az út mentén feltűntek magányos, vagy csapatokba gyűlt tevék, akik a teljesen kopár tájon – fogalmam sincs mit keresve – bóklásztak a tűző napsütésben. Kísérőm elmesélte, hogy a tevék egy része teljesen vad. Nincsenek senkinek a tulajdonában. Azért hozzátette, hogy lehetnek közülük olyanok is, amelyek a dűnék mögött időző nomád tuaregekek féltett tulajdonát képezik.

Az úton a Szahara homokdűnéinek eljövetelével az előrehaladás egyre kalandosabbá vált. Az úttestre ráfújt homokakadályok kaszkadőrös attrakciókra kényszerítették a sofőrömet. Hajmeresztő szlalomozással próbálta a sofőr elkerülni a homokbuckákat. Tulajdonképpen élveztem a kalandot, amely mint mindig – legalábbis utólag – emlékezetes úti élménnyel gazdagított. A főbb útvonalak mentén, vagy éppen az útkereszteződéseknél hatalmas Kadhafi képek uralták a látványt. A képeken az ezredes többnyire teljesen morc arcot vág, előre szegezett állal néz el mindenki feje felett. A változatosságot az biztosította, hogy egyes képeken napszemüveget hord, másokon nem. Jól érzékelhető, hogy mi a képekkel az üzenet: Kadhafi mindenek és mindenki felett álló. A jelenkorban utoljára Észak-Koreában láttam ilyen mértékű személyi kultuszt. Utunk során áthaladtunk a világ állítólag legforróbb pontján (a vulkánok krátereit nem számítva). Kísérőm szerint az itteni, Asizia nevű település körzetében gyakori a 67 fokos meleg. Amikor leeresztettük a kocsi ajtaját úgy is érezhettük, hogy egy kemencébe hajtottunk be.

Ghadames, a Sivatag gyöngye

Megérkeztünk végre. Ghadames óvárosában az utcák nagy része fedett, így ezek inkább alagutaknak látszanak. Jobbra-balra kis szálláshelyek. A fehér falú, zöld ablakos mecset különösen romantikussá, izgalmassá varázsolta a légkört. Rendkívüli helyre kerültem! Az irtózatos hőségben kevés ember mozog az utcákon. Egy-egy ajtó mögül kukucskáltak ki helyeik. Egy kőpadon pihentem, amikor gyerekek telepedtek le mellém. Komoly ábrázattal a szemük sarkából óvatosan vizslattak engem. Békén hagytak. Az utcán haladva jobbról és balról nyíltak fedett mellékutak, amelyek tetőzetén csak néha engedte be egy-egy ablak a sivatagi világosságot. A mellettem elhaladóknak rendre arabul köszöntem, és ők barátságosan visszaköszöntek. Csaknem elfelejtettem megemlíteni, hogy simán hálóingben indultam el erre a sivatagi túrára. Ez a helyeiknek valahogy az övékével rokon viseletnek tűnt, és meglehet, hogy a barátságossággal valójában a szerelésemet díjazták. Egy házba egy aranyos kislány próbált befelé invitálni, de nagyobb testvére ezt nem vette jó néven. Kiderült azért, mert édesanyját nem láthatta idegen tekintet. Csodálatosak voltak a falba épített faragott kövek, ugyanúgy, mint a nyílások. A fedett utcákat néha fedetlen udvarok szakították meg, s ezeken a helyeken a szikrázó napsütésben még szebbnek látszottak a furcsán tagolt falak és ablakok.

Egy házba sikerült bejutnom. Teljesen emberi léptékű helyiségek és hálófülkék voltak. Rendkívül érdekesek voltak a nyílásokat szegélyező színes keretek is, amelyeket mintha filctollal rajzoltak volna berber hatást jelző geometrikus mintákkal. A világítást olajmécsesek biztosították. Láttam azért olyan lakást is, ahová a villanyt is bevezették. Kadhafi ezredes Leninhez hasonlóan küldetésének érezte az ország villamosítását.  Utunkat végig kísérték azok a hatalmas magasfeszültségű oszlopok, amelyek hol jobbról, hol balról, végig zavarták a sivatag képének természetességét. Több mint 600 kilométeren keresztül a tengerpartról hoztak ide áramot és innen még valószínűleg tovább a Szahara szívébe!

Ghadames óvárosát – mint helyben megtudtam – az UNESCO segítségével felújítják, mert világörökségi védettséget élvező településről van szó. A lakosság létszáma úgy 8 ezer fő, de e szám folyamatosan csökken. Már igen sok az elhagyott lakás, amelyeknek gazdája sincs már. A legtöbben az oázis másik felén épülő, betonból készült lakásokba költöznek át. Az óváros így valami skanzenné változik hamarosan. Réges-régen öt karavánút, később zarándokút haladt át Ghadames-en. Arannyal, strucctollal, bőrrel, elefántcsonttal, no meg rabszolgákkal folytatott kereskedelem meglehetős gazdagsághoz juttatta az oázis lakóit. Itt volt a mesés, ma már teljesen kiszáradt Hain El Rass, a ,,kancaforrás,, . A legenda szerint a forrást egykor a Földközi-tenger teljes észak-afrikai szakaszát meghódító Ogba ben Nafina lova kaparta ki a homokból, hogy urát megmentse a szomjhaláltól.

Idegenforgalom alig van. Jönnek ide hivatalos delegációk, meg ritkán turistacsoportok. A helyi fő idegenvezető azt mondta nekem, hogy magányos turistát – ráadásul olyan, aki nem is dolgozik Líbiában – az elmúlt 5 évben nem is látott arrafelé. Meghívott, hogy töltsek el családjánál egy éjszakát, de sajnos ezt nem fogadhattam el. Bizony el tudtam volna képzelni itt néhány napot. Furcsa volt arra gondolni, hogy itt évszázadokon keresztül generációk élték életüket, minden egyéb emberlakta helytől sok száz kilométerre, a kietlen és kíméletlen kősivatag kellős közepén. Olyan helyen, ahol egyetlen fát, bokrot nem lehet látni sok-sok mérföldes körzetben. Arra a kérdésre, hogy az itteni emberek miből élnek, nem kaptam világos választ. Tán a kereskedés lehet az egyedüli bevételi forrás, hisz állattenyészésre, vagy növénytermesztésre egyszerűen nincs lehetőség a hatalmas forróságban. Élénk idegenforgalomnak sincs jele. Nincsenek ajándékboltok, sem belépődíjak. A Sahara nevű vendéglő meg a 4 kiadó szobája nem jelent sokat. Még képeslapot, vagy brosúrát sem árusítottak.

Insallah - Ha Isten akarja...

Ahogy egy vaskorlátot megfogtam és szinte odasült a kezem, eszembe jutott, hogy amit valaha olvastam: a német hadsereg híres afrikai hadtestének (Afrika Korps) katonái a harckocsik páncélján sütötték meg a rántottát. Akkor kételkedtem ennek a történet valóságosságában. Ma már elhiszem. A visszafelé úton megtapasztalhattam azt, hogy az igazhívőknek a végzetbe vetett hite miként működik a hétköznapok valóságában. Fenyegető mértékben kevés üzemanyaggal fordultunk vissza Tripoliba. A sofőr az üzemanyag-takarékos lassú sebesség helyett a száguldozást választotta. De elmondott egy Insallah-ot (ha Isten akarja) és ebben bízva kibírta az autó a legközelebbi kútig. Csontra szárított tankkal gurultunk be a kúthoz, ahol amúgy éppen kifogyóban volt az üzemanyag. Több fért bele, mint a tank névleges űrtartalma, amiből arra következtettem, hogy valóban Allah segítségét élvezhettük.