Tripoli, Líbia: ahol ritka a turista

Picek a világ 209 országa közül 191-ben járt. Picek feltehetően az a magyar, aki világ legtöbb országába jutott el. Picek a Vista nagyra becsült törzsügyfele csaknem 20 éve. Picek utazásairól a Vista honlapja sorozatot jelentet meg. Ez a 3 részes úti beszámoló is ennek a sorozatnak a része.

Líbia, egy felfedezésre váró világ

Líbiába már nagyon régóta szerettem volna eljutni. Talán Rommel és az Afrika Korps ragadták meg először a fantáziámat. Úgy hallottam, hogy a líbiai sivatag még ma is tele van második világháborús roncsokkal. Elég körülményesen és drágán jutottam hozzá a vízumhoz. Még örülhettem, hogy a normál, 72 ezer forintos (!) vízumdíj helyett (kis umbuldával) csupán 34 ezret kellett kifizetnem. Az útlevelet a bepecsételéshez csak úgy fogadták el, hogy egyes bejegyzésekről hivatalos arab fordítást kellett produkálni. Újabb költség (4 ezer forint). Meghívólevelet is be kellett szerezni, elég nehézkes módon. Amikor Líbia budapesti nagykövetségén megkérdeztem, hogy mit is érdemes országukban meglátogatni, a válasz az volt: hát a sivatagot. Akkor már azonban magamtól is tudtam, hogy Líbia ennél sokkal többet tud nyújtani a látogatónak. Tripoli repülőterén érkezésemkor rögtön akadályba ütköztem. A határőrségnek nem tetszett a turista vízumom. Mégpedig azért, mert magányosan és nem valami csoport részeként érkeztem. Már úgy nézett ki, hogy indulhatok vissza Budapestre. Egy unott képű tiszt éppen erre bátorított engem. Végül egy röhejes félreértés révén jutottam be az országba. Valaki várt a Shell olajtársaság valami szakemberére, én pedig, örömmel vállalkoztam a személycserére. Mire lelepleződtem már összetalálkoztam azzal a helyi illetőségű emberrel, aki valóban engem keresett kint az érkezési oldal várótermében. Akasi úrral nyomban meg is állapodtunk, hogy idegenvezetőmmé avanzsál az ország felfedezésében.

Kadhafi City

Tripoli hatalmas, modern város sok toronyépülettel. A szállodám a maga 14 emeletével még az alacsonyak közé számított. A hotel hatalmas fogadóterének három különböző pontján eltérő nagyságú, de több négyzetméteres portréképek tekintettek le a látogatóra. Így hát Líbia teljhatalmú ura, Kadhafi szemei előtt intéztem el beköltözésemet. Másnap az első igazán turistás programom az óvárosba vezetett, taxival. Útközben olyan utakon haladtunk, amelyeken tán a 20-as és 30-as években épült házak domináltak. Egy hatalmas téren szálltam ki, ahol a várfal jelezte az óváros közelségét. A várfalon természetesen egy hatalmas Kadhafi kép díszelgett. Az óváros a boltok mennyiségét, és főként az árukínálat bőségét illetően sokkal szegényesebb, mint Tunisz vagy Kairó bármely bazárja. Az óváros épületein könnyedén tetten érhető az olasz gyarmatosítás időszaka (1911-1947). Ha nem vettem volna figyelembe a helyi lakosokat, akkor akár olasz városnak is vélhettem volna, igaz kicsit leromlott változatban.

Turistákat egyáltalán nem lehet látni Tripoli utcáin. Így nem meglepő, hogy latin feliratok sincsenek, ami nagyon megnehezíti a tájékozódást az olyan ritkaságszámba menő külföldi utazónak, mint amilyen én voltam. A boltokban többnyire nem sokra mentem az angollal. Vannak azért turistáknak szánt szuvenírek, de szinte mindenhol ugyanazt árulják: rézből és ezüstből domborított tálak, edények, díszkardok, kőtojások, puffok. Vannak még szőnyeges boltok is szép számban, főleg faliszőnyegekből nagy a választék. Az óváros tele van ilyen-olyan ékszerüzlettel. A kirakatok zsúfoltak ékszerekkel, melltűkkel, karperecekkel, nyakláncokkal. A helyi lányok, asszonyok tágra nyílt szemekkel tapadnak rá a kirakatüvegekre. Érkezéskor a leendő idegenvezetőm felhívta a figyelmemet arra, hogy nőket ne próbáljak fotózni. Így aztán le kellet mondanom arról, hogy életképként megörökítsem a vásárlás puszta lehetőségétől izgalomba jutott líbiai nőket.

Igazán hangulatosak még a hagyományos kézműves műhelyek.  Öröm volt nézni, ahogy a fazekasok, kovácsok, rézművesek kopácsoltak, tüsténkedtek. A helyiek jellemzően úgy tettek mintha nem érdekelné őket a ritka európai jelenségem. Pedig feltételezésem szerint az 1,4 millió lakosú Tripoliban egy adott napon nem lehetett több, mint kétbusznyi turista. Nyilván nem számoltam ide a sok-sok külföldit, akik munkaügyben érkeztek az országba. A kellemes sétám során felfigyeltem arra, hogy senki nem próbált tapogatni, fellökni. Senki nem bizalmaskodott velem, senki sem zaklatott. Nyilván ez abból is adódott, hogy itt nem alakultak ki a turisták kihasználását, lenyúlását célzó szokások. Udvariasan és tapintatosan kerülgettek még akkor is, amikor bámészkodásom közepette bizony jócskán feltartottam a járókelők mozgását. Kulturált, színes világba kerültem. De biztonságosba is, hiszen tényleg nem kellett arra ügyelnem, hogy őrizzem videómat, meg egyéb nálam lévő értékeket. Volt azért egy-két konfliktusom. Például le akartam fotózni egy tébláboló helyi egyént. Elküldött melegebb égtájakra. Ez a haragos ösztönzése másnap meg is valósult a sivatagi túrám révén.

Nem meglepően véletlenül már a látogatás elején összefutottam egy olyan líbiaival, aki Budapesten tanult, mégpedig a nyolcvanas években a Színművészeti Főiskolán! Sokra nem vitte Tripoliban, mert egy működésében csak vergődő, egyszerű színházat igazgat. Persze tanácsokkal is ellátott. Rögtön közölte, hogy az őt nekem bemutató bőrdíszműves egy szimpla gazember, akivel semmilyen üzletet nem szabad megkötni. A turista látnivalók dolgában nem szolgált eligazításokkal, mert halvány gőze sem volt arról, hogy egy turistának mik lehetnek a klasszikus látnivalók Líbiában. A fővárosi látnivalók dolgában magam is sokat improvizáltam. Véletlenszerűen fedeztem fel egy kis halászkikötőt. A színes csónakok, bárkák hulladékkal teli, szennyes tengervízben várakoztak. Egy közeli halpiacon aztán láthattam mindazt, amit a halászok zsákmányolnak. A pultokon rengeteg egzotikus hal, polip, rák, cápa volt. Szaglottak rendesen. A várthoz képest az árusok kifejezett lelkesedéssel asszisztáltak a videózásomhoz. Alig bírtam ellenállni a sok invitálásnak. Mindegyikük szerette volna, ha az ő pultjánál is megörökítek valamit a portékáikból. Megtanultam közlekedni az iránytaxikkal. A viteldíjak nagyon barátságosak. A vezetői ülés körüli térben – miként általában az muszlim országokban – rózsafüzéreket, girlandokat, masnikat, és különféle csillogó papírokat lehetett látni.

Zöld Könyv még héberül is

Aznap este már alkalmi idegenvezetőm kíséretében nézhettem körül az esti Tripoliban. Ekkor már láthatóvá váltak számomra egész elegáns üzletek is. Akár a legújabb párizsi divatot is lehet követni az ottani butikok révén. Úgy érzékeltem, hogy a helyiek tulajdonképpen jólétben élnek. Tudtam persze, hogy e jólét alapja az olajkincs, és ennek köszönhetően az itt mindenhatónak mondható állam biztosítani tudja állampolgárainak a tisztes életszínvonalat. Igen sok az állami bérlakás, és ritka az, aki Tripoliban saját tulajdonú lakást birtokol. A tengerpart felé útba ejtettük Kadhafi egyik palotáját, amelyet most már Népi Könyvtárnak használnak. Jó okkal feltételezhető, hogy ott is van jó pár, Kadhafi gondolatait tartalmazó Zöld Könyvből.

Apropó: A szállodám ajándékboltjára csak megkésve figyeltem fel. Az áruválaszték csaknem kizárólag a Zöld Könyvekből állt. Az üzlet neve is az, hogy Zöld Könyv. A világ csaknem minden nyelvére lefordították. Magyar nyelvűt nem találtam, de például lengyel, sőt héber (!) változatot igen. Tripoliban a családok megszokott, gyakori programja, hogy a gyerekekkel kimennek a tengerparti vurstlikba. Van egy nagy szórakoztató negyed ringlispílekkel és csillogó villogó játékokkal. Látszik, hogy gyermekközpontú a társadalom. Az éjszakai Tripolit nem találtam különösebben egyedinek, arabosnak. A bensőséges hangulatot tán zavarják az impozáns, hatalmas sugárutak, amelyeket sokkal nagyobb forgalomra terveztek, mint, ami valójában van. Egyébként a forgalomban való eligazodást jelző táblák mind arabul vannak, azaz az arabot nem ismerő külföldieknek fel van adva a lecke. Kísérőmtől megtudtam: Kadhafi elve az, hogy az idegen látogató tanuljon meg arabul, vagy vegyen igénybe a közlekedésben segítséget egy helyitől.