Nyakig ért a holiday: egy all inclusive nap története Törökországban

A nyaralás egyik legjobb része, amikor az izgatott várakozással átitatott hetek, hónapok után végre elérkezik az első nap, ami tele van meglepetésekkel, újdonságokkal és a felfedezés semmihez sem fogható örömével.

A legtöbben nyűgnek tekintik az utazást, a korai kelést, a várakozást a reptéren és hosszú transzferidőt a szállodáig és emiatt elfelejtik megélni azt. Az érzést, amikor a repülőgép kereke a leszálló pályára ér, jelezvén, hogy elkezdődött a vakáció, értelmezni a szállodáig megtett úton, az első benyomásokból szőtt képeket, először megpillantani a szobánkat, mely az otthonunk lesz egy héten át, hosszú idő után végre lemenni a partra és mélyen beszívni a sós tenger illatát. Ezek azok a pillanatok, melyek a nyaralás utolsó napján értékelődnek fel igazán, amikor nosztalgiával gondolunk vissza rá, hogy de jó is volt, amikor még előttünk volt az egész hét.

Idén, azok a bizonyos kerekek egy kellemes 2 órás repülőút után a bodrumi repülőtéren koppannak. Június közepe lévén, otthon még nyoma sincs az igazi nyárnak, így a terminálból kilépve fantasztikus érzés megérezni a puha, párás, meleg levegőt és a perzselő napsugarakat. Idegenvezetőink rögtön a transzfer buszunkhoz irányítanak bennünket. Mialatt várjuk, hogy mindenki megérkezzen, hálásan húzzuk ki a bőröndből a még mindig hideg, otthon lefagyasztott vizet, melyet még Pesten a ruhák közé rejtettünk. Lassan megtelik a busz és a hatalmas leander bokrok között kikanyarodunk az északra vezető főútra, Kusadasi felé, Izmir irányába.

Bodrum, Didim, Kusadasi - Nyugat-Törökország nyaralóparadicsomai

Törökország nyugati része, az égei-tengeri partvidék csak pár éve vált népszerű úti céllá a magyarok körében, holott az angolok, hollandok, németek már rég felfedezték maguknak és a törökök is ezt preferálják, ha nyaralni indulnak. A partszakasz itt jóval tagoltabb, mint a déli Riviérán, néhol visszatükrözvén a karnyújtásnyira lévő görög szigeteket, melyek hajóval könnyen megközelíthetőek. Bodrumból Kos és Rodosz, míg északabbról Samos az, mely egy rövid utazással elérhető. A családosoknak ez maga a paradicsom, hiszen egymást érik a hosszú, lassan mélyülő, finom homokos tengeröblök. A klíma itt jóval kellemesebb, mint Antalya környékén, mivel pár fokkal hűvösebb a levegő és a szél is szinte állandóan fúj, elviselhetőbbé téve a nyári forróságot. Mindennek következtében persze itt rövidebb a szezon és picit hidegebb a tenger, de június közepétől egészen szeptember végéig, még így is nagyon kellemes a víz. A szállodák többsége kisebb és kevésbé nagyüzemi jellegű, mint a déli parton, igaz, kevesebb is az igazi luxust kínáló, exkluzív hotel. Azért mindenki megtalálhatja az igényeinek és nem utolsó sorban a pénztárcájának megfelelőt, mivel itt jóval mérsékeltebbek az árak is.

Három nagyobb város található ezen a részen: Bodrum, majd északi irányban Didim és Kusadasi. Aki szereti a nyüzsgő városokat és látni, felfedezni, kirándulni vágyik, az válassza Bodrumot vagy Kusadasit. Előbbit, aki az elegánsabb hoteleket, a jachtok világát és inkább a kavicsos öblöket kedveli, utóbbit, aki a lassan mélyülő, homokos strandokat preferálja. Bár ez megvan Didimben is, ott nincs sok látnivaló és még egy igazi török bazár sem, viszont kiváló szállodák várják a vendégeket. Első sorban azoknak ajánlható, akik csak pihenni szeretnének, és ki se akarnak szakadni a komplexum minden kényelmet biztosító burkából. Mi Kusadasit választottuk, nekem ez a kedvencem és mi tagadás, első látásra rabul ejtett bennünket a tavaly nyílt Palm Wings, a még bevezető áron foglalható, szuper kis szálloda.

A piros csak „veszélyes zöld”, a záróvonal pedig nem kerítés

A transzferidő két óra, de cseppet sem bánjunk, mert így útközben nézelődhetünk. Boldogan pásztázom a mindent beborító olajfa-tengert és a rózsaszín, fehér leander-áradatot, néhol egy-két fügefával tarkítva. Ezek a mediterrán növények számomra a nyaralást jelképezik. Lassan feltűnnek az első épületek: a szinte teljesen egyforma, fehér házak, a tetőkön színesre festett hordókkal, melyekben a nap segítségével melegítik fel a vizet. Közöttük pedig minden irányban felbukkannak az ég felé törő keskeny tornyok, jelezvén az alattuk elterülő, szépséges imaházakat, a mecseteket.

Egy görögdinnyéket szállító teherautót épp megelőz egy motoros, mögötte ül az arcát kendő mögé rejtő felesége. Közülük, alig észrevehetően két kis kéz és két kis láb kandikál ki; egy kis robogón is jól elfér az egész család. Az hogy ez szabályos-e, valószínűleg senkit nem érdekel, ahogy a többi közlekedési szabály sem. Idegenvezetőnk szerint itt a piros csak „veszélyes zöld”, a záróvonal pedig nem kerítés, így nem igazán törődnek vele, ahogy a zebrával sem, így óvva int bennünket a körültekintő közlekedésre.

Elmondja, amit később mi is megtapasztalunk, hogy a törökök nagyon vendégszerető emberek és mivel ők valószínűleg másként élték meg a megszállás 150 évét, mindig nagy örömmel és barátként fogadnak bennünket. „Madzsar”, „my friend” hangzik mindenhol a kedves üdvözlés – elsősorban a remélt vevőkre lecsapó kereskedők szájából -, ami inkább a pénztárcánknak szól, mint nekünk. Érdekes, hogy míg a helyi bazárokban az alkudozás eddig szinte „kötelező volt”, az üzletnek a szerves része, mi később azt tapasztaljuk, hogy nem mindenhol örülnek már neki, sőt több boltban látunk olyan táblát, melyen angol felirat hirdeti, hogy itt bizony nincs kedvezmény.

Idegenvezetőnk érdekes meséjét a megállónk szakítja meg. Jó félúton járunk, így aktuális egy rövid pihenő. A büfé parkolójában két népviseletbe öltözött idős néni süti a gözlemét, a törökök egyik nemzeti ételét. Az egyikük gyors mozdulatokkal nyújtja vékonyra a kerek tésztalapot, melyet miután nagyobb darabokra szeleteltek, a másikuk túróval és zöld fűszerekkel tölt meg. Több rétegben összehajtja, majd vaslapon megsüti, végül négyszög alakú szeletekre vágja. Az éhes közönség hálásan fizeti meg látványos munkájukat.

A koplalásnak ezennel egy teljes hétre vége, mivel lassan megérkezünk a szállodánkba és féktelen dőzsölésbe kezdünk. Törökországban a legtöbb szálloda all inclusive, ami azt jelenti, hogy reggeltől estig, gyakorlatilag non-stop lehet enni-inni. Az ételek, a víz, az üdítők és a helyi alkoholos italok korlátlan fogyasztása már benne van az árban. Ezt akkor értékeljük igazán, amikor a boltban először szembesülünk a helyi árakkal és rájövünk, hogy az all inclusive ellátásra jogosító karszalagunk valójában aranyat ér.

Élet a hotelben - mediterrán reggelek

Rendszerint 7 órakor ébredünk. Persze ez őrültség, hiszen nyaralunk, most lenne idő bőven az alvásra, de mi nem akarunk elvesztegetni egyetlen órát sem az értékes, amúgy is rövid napokból. Különben is, majd alszunk még délután, amikor a szobába visszavonulva próbáljuk megóvni bőrünket a legerősebb napsugaraktól. Az első lépéseim mindig az erkélyre vezetnek, hogy elhiggyem ez nem álom, tényleg a tengerparton ébredtem. Hosszan pásztázom a vizet egy hullámfodor után kutatva, de egyet sem látok. Ilyenkor még mindig tükörsima és egyszínű kék. Olyan végtelen és olyan megnyugtató.

Gyorsan magunkra kapunk valamit, hónunk alá csapjuk a strandtörcsiket és indulunk lefelé. Behódolva a hotelekben szokásos reggeli stratégiai (vagy inkább gyorsasági) játéknak, melynek során eldől, hogy ki melyik nyugágy kényelmét és adottságait élvezheti aznap, mi is részt veszünk a helyfoglalósdiban és még reggeli előtt ráterítjük a törölközőinket a kiválasztott fekhelyekre. Elvégre nem mindegy, hogy mennyire és milyen szögből süti az embert a nap, amikor pihenni, napozni, aludni, olvasni és bámészkodni is szeretne egyszerre és mindezt úgy, hogy egyenletesen barnuljon, de közben ne kapjon napszúrást. Nyilván alap, hogy közel legyen a tengerhez, hogy ne kelljen sokat gyalogolni a tűzforró homokban vagy a medencéhez, de persze úgy, hogy ne tudjanak odafröcskölni a vízbe ugráló gyerekek. Első nap még mindegy, hogy hol fekszik az ember, de második nap már rájön, hogy miért megy a harc, melynek hamar részesévé válik és amelyben nem árt nyerni.

“Hajnali” ébresztőnkkel mi általában az élmezőnyben vagyunk, csak a német nyugdíjasok előznek meg bennünket, akik valószínűleg már 5 órától a medencében úszkálgatnak és a többi koránkelő, akik a tengerparton olvasgatják a regényeiket hatalmas napszemüvegeiken keresztül. Így már nyugodtan tudunk reggelizni. Rögtön a teraszra megyünk, ilyenkor még bőven van hely a karcsú pálmafák alatt. Gondosan nyírt, dús sövény választ el minket a part menti sétánytól, aminek a túloldalán már ott a homok és a tenger.

A piros terítővel borított asztalokat simogató reggeli fénnyel vonja be a nap, mindent meleg színekre festve.
A háttérben magasló hegyek kontúrja ilyenkor rajzolódik ki a legélesebben. A szemünk mohón issza be a látványt, de a gyomrunk még korog, így a pultok felé indulunk, melyek roskadoznak, a zöldségektől, felvágottaktól, sajtoktól. Hatalmas edényekből kínálják az olajbogyót, mindegyik másféle. Az éttermet a friss kenyér és a tojás illata lengi be, melyből többek közt omlettet kérhetünk. Helyben készült péksütemények, bab, virsli, müzli. A szalonna hiányzik, itt ugyanis nem esznek disznót. Az épp kisült palacsintámmal a lekvárokhoz megyek. Az öblös tálakból, kis ostyaedénybe lehet merni a különféle ízeket. Hosszasan válogatok, de csak a rózsalekvár mellett döntök. Ma is. A többi tán még ínycsiklandóbb, de ez a legkülönlegesebb. Ízében visszaköszön a rózsaolaj édes-kölnis illata. A tányéromra minden reggel ugyanaz kerül: túróval megkent puha zsömle, petrezselyembe forgatva, egy főtt tojás, kecskesajt, paradicsom, uborka és az elmaradhatatlan olajbogyó. Mellette egy nagy pohár narancslé. Mediterrán reggeli, mediterrán hangulatban a tengerparton, napsütésben. Indulhatna jobban a reggel?

A délelőttöt általában a medencénél kezdjük. Pár hossz mellúszással próbáljuk elégetni a reggeli kalóriákat, majd irány a tenger. Ilyenkor még nagyon nyugodt, a matracra is fel lehet feküdni. A tetejéről jól látni a tengerfeneket, mely aranyszínű homokjába sűrű barázdák rajzolódnak. Néha elúszik egy apró hal alattam, de ezt leszámítva, más élőlény nincs ezen a részen. Annak ellenére, hogy június közepe van, a víz nagyon kellemes. Pont jólesik az égető napsütésben. A nyugágyban fekve alig, hogy megszáradunk, már mehetünk is fel a szobába, hogy átöltözzünk az ebédhez.

Kusadasi

Ám a mai napon reggeli után nem a  medence, hanem a főbejárat felé vesszük az irányt, ugyanis Kusadasiba megyünk. Az épület előtt mindössze pár percet várakozunk és már jön is a dolmus, a tíz percenként közlekedő, fehér mikrobusz, mely a szállodák és a város között jár, kora reggeltől késő estig. A szélvédőn kihelyezett táblán látható, hogy pontosan hova tart. Le kell inteni, majd felszállva simán helyet foglalni.A viteldíjat elég a leszálláskor a sofőr kezébe adni, de szokás, hogy menet közben előre küldik egymással az utasok. Aki nagyobb pénzzel fizet, ahhoz az apró ugyanígy kerül vissza. Mindegyik járműnek egyedi a belső díszítése. Számunkra az első volt a legemlékezetesebb: fehér rojtok lógtak le a mennyezetről baldachin-szerűen, a szélvédőre pedig 5 hatalmas, de különböző méretű visszapillantó tükör volt felszerelve. A trópusi légkondi hűtötte a belső teret, - azaz a kereszthuzat majd’ levitte a fejünket.

Ez a busz most jóval egyszerűbb. Kb. 25 perc után érkezünk meg a központba. Szándékosan péntekre tartogattuk ezt a látogatást, mivel ilyenkor van piac. Igyekeztünk időben elindulni, hogy még ott találjuk az árusokat, de meglepetésünkre még csak akkor, 9 körül kezdik kipakolni a portékájukat. Friss sajtok, kimért olajbogyók, és színpompás, ropogós zöldségek, érett gyümölcsök ömlenek a pultokra a hatalmas fonott kosarakból, melyeket úgy helyeztek el, mintha felborultak volna. Mindenféle paprika, gigantikus paradicsomok és padlizsán mindenütt. Persze most ennek van szezonja, így ebben semmi különös nincs, maximum a méretek és a ritkán látott fajták, mégis szemet gyönyörködtetően szép és gusztusos az áru. Ami itthon nincs a kofáknál az a szőlőlevél és az okra paprika, a pici zöld, különleges növény melyből ínycsiklandó ételeket lehet készíteni. Rántják, savanyítják, párolják, megsütik vagy ragut készítenek belőle. Végeláthatatlan sorokban, a szomszédos utcák két oldalán állnak a standok, labirintus-szerűen behálózva a környéket. Aki kitalál belőle, azt a végén, jutalmul, egy igazi kuriózum várja: a fűszeres. A hatalmas edényekben úgy sorakoznak a színpompás fűszerek, mintha temperafestékek lennének, melyeket ahhoz készítettek elő, hogy egy ügyes festő megörökíthesse velük az egész török nyarat, egyetlen képben; a látvány, az ízek és illatok montázsát. Aki a sáfrányokból kér, az kis zacskóba csomagolva hazaviheti a török naplementét, mely a sárga, a narancs és tűzvörös, szárított növényekből köszön vissza.

Egy magas pálmákkal övezett úton sétálunk a kikötő felé, melyet végig szel egy kis patak. Fölötte az ív alakú támaszokon lustán és rikító ciklámenen kúszik a murvafürt, vagy latin nevén Bougainvillea, két oldalról pedig fügefák hajolnak a meder fölé, megbújva a pálmafák árnyékában. Kiérvén a partra, a nagyra nőtt leander fák sora köszönt bennünket, melyhez a mélykék tenger ad csodálatos hátteret.

Kissé odébb, egy hatalmas, hófehér óceánjáró horgonyoz a kikötőben, mely már messziről vakít a csillogó napfényben. Pózolunk pár fotóhoz a Béke Emlékmű előtt, majd irány a Bazár! Én alig várom már, hogy a főutcáján újra ihassak egy pohár, frissen facsart gránátalma levet, mely egy előző látogatásom egyik kuriózuma volt, de csalódnom kell. Most nincs szezonja, így csak narancslevet kaphatunk. Én egy gombóc pisztácia fagyival vigasztalódok. Még bele se nyalok, de az eladó már mosolyt csal az arcomra. Aki Törökországban jár, annak fagyizni szinte kötelező pogram, hiszen a hozzá tartozó attrakció kihagyhatatlan. Erről nem árulok el részleteket, mindenki járjon utána, hogy miért nagyobb élmény itt venni pár gombócot, mint máshol és, hogy milyen akadályokba ütközik az, aki gyanútlanul el akar sétálni, kezében a kifizetett fagylaltjával. Keressék a tradicionális ruhába öltözött árusokat, hosszú adagolóval a kezükben!

A bazárban

Belevetjük magunkat a zegzugos sikátor-szerű utcák rengetegébe; kezdődhet a vásárlás! Ez valahogy nem okoz gondot, én már az első árusnál kiszúrok egy “Prada” napszemüveget. Még csak most nyitnak az üzletek, így első vásárlók vagyunk, alkudni sem kell a jó árért, rögtön egy kedvező összeget mondanak. De mégiscsak Törökországban vagyunk, így eljátszom, hogy a 10 euró rengeteg – azért a szemüvegért, amit már semmi pénzért nem hagynék ott, mert rögtön beleszerettem -, én maximum 7-et vagyok hajlandó fizetni érte. Az árus vakarja egy kicsit a fejét, nagyokat  sóhajtozik, majd közli, hogy na jó, 9. Én ragaszkodom a 7-hez. Ő, mintha ez már ráfizetés lenne neki – de mégiscsak mi vagyunk az első vevők – fejcsóválva lemegy 8-ra. Mosolyogva közlöm, hogy nem tetszik az ajánlat, nekem 7-nél nem ér többet a szemüveg és elindulok kifelé az üzletből. Nem sietek, mert tudom, hogy úgysem jutok messze. A második lépést már lelassítom, hogy utolérhessen a fiú megadó mondata: rendben, 7. Próbálom visszafojtani az elégedett vigyort, miközben megfordulok és komoly arccal kifizetem a nagyon menő “Prada” szemüvegemet, miközben belül ugrálok örömömben.

A másik  üzletben már nincs ilyen szerencsénk. Csak nézelődni megyünk be, de a fiatal srác rögtön kipécéz bennünket. Úgy tűnik, hogy ő akarja megtervezni a  párom egész nyári ruhatárát: folyamatosan hordja elé a pólókat, nadrágokat, ingeket. A próbafülkében légkondit kapcsol, vízzel kínálja és törölgeti gyöngyöző homlokát. Árakat azonban nem akar mondani, majd a végén ismételgeti, majd a végén “my friend”. Rólam tudomást sem vesz, hisz “ez a férfiak biznisze”. Kiválasztunk pár darabot, majd leülünk “tárgyalni”. Előveszi a számológépét és buzgón ütögeti a gombokat. Majd közli, hogy csak nekünk, csak most és csak itt mindössze 250 euró. Na, neee! Kérdezi, hogy miért, mennyire gondoltunk. Mondjuk, hogy maximum 20 euróra, hisz’ az előbb láttunk három darab Lacoste pólót összecsomagolva, 10-ért. Mint egy fúria ugrik fel, mélységesen fel van háborodva. Ha sárkány lenne, most biztos ömlene az orrából a füst. Kezébe gyűrve rázza a pólót, húzogatja az anyagot és üvöltve magyaráz a minőségről. Mi indulni készülünk, de nem enged. sehova. Újratárgyaljuk az üzletet. Én egyre idegesebb leszek, ami csak ront azon, hogy nő vagyok, így már duplán utál. Kéri, hogy nyugodjak meg és ne szóljak bele a férfiak dolgába. Látjuk, hogy innen nem könnyen szabadulunk, így a gyors és határozott távozás mellett döntünk. Csodák-csodájára, egy hirtelen árzuhanás következtében fogyni kezdenek a nullák a számológépen. 2 pólóval távozunk, leharcolva, fáradtan, dühösen, de mégis elégedetten. Jó boltot kötöttünk.

Hát, így megy ez a török bazárban. Néha izgalmas, néha fárasztó a játék, de hozzá tartozik. A teli szatyrok és elégedett mosolyok alapján pedig úgy tűnik, hogy senki nem bánja ezt.

Egy délután a hullámok és kalórák kereszttüzében

Már ebédidő van, mire visszaérünk a szállodába. Előételként kétféle leves, saláták, halak és pástétomok, főételként pedig különféle húsok, köretek, párolt zöldségek, raguk közül válogathatunk. A süteményes pultot pedig elárasztják a márcos édességek. Természetesen a diós-pisztáciás szirupos, török csoda, a baklava viszi a prímet. Akinek ehhez még korán van, a gusztusos gyümölcsökből, hatalmas dinnyeszeletekből, barackokból, ringlóból csemegézhet.

Jóllakottan ballagunk fel a szobánkba, ahol egy rövid szieszta következik, a korai kelésre és az erős UV sugárzásra való tekintettel, de nem tart sokáig, mert az erkélyről látjuk, hogy már kezd feltámadni a szokásos délutáni szél és alig várjuk, hogy belevessük magunkat a habokba. A nap második felében rendszerint hullámmedencévé változik a tenger; kicsik és nagyok is önfeledten ugrálnak az egyre magasabbra tornyosuló, fehér fodrú tarajok között. Mi újra gyerekekké változunk és hangosan kacagva pancsolunk egész délután. Néha, amikor elfáradunk, kifekszünk egy kicsit az árnyákba. Ilyenkor nagyon jól esik a parti bárból egy pohárral a híres török sörből, az EFES-ből vagy pár gombóc fagyi. Nagyon tetszik, hogy csak odasétálok a pulthoz és máris adagolják nekem “ingyen” az epret, a vaníliát és a csokit. Mintha egy kis kori álmom vált volna valóra.

Nem mondhatnám, hogy éhesek vagyunk, de ha már besétáltunk a snack étteremhez ayranért, - mely egy hűsítő, könnyű, enyhén sós, hígított joghurt ital -, megnézzük mi a kínálat. Olyan gusztán vannak kitéve a pultra a hamburgerhez való alapanyagok, mellettük rántott csirkefalatok, sült krumpli, hogy nem tudunk ellenállni a kísértésnek, pár falatot muszáj kóstolni. A kemencéből pont most veszik ki az imént frissen gyúrt pizzát, a vaslapon pedig már sistereg a gözleme. Akinek nincs kedve az ebédhez átöltözni, általában itt csillapítja az éhségét, hiszen ide fürdőruhában is beülhet. A fagylaltot 5 órán keresztül mérik, de mire kiadják az utolsó gombócot, már el is készült a lokma, a gyerekek kedvence. A pici, olajban sült fánk belseje tömény cukorszirup. Mi alig bírunk 3-4 szemet megenni, de van, aki púposra rakja vele a tányérját. Az biztos, hogy fahéjjal megszórva mennyei kísértés.

Még egy fürdés belefér a napba, kis napozás, majd pár levezető kör a medencében. A nyugágyról látjuk, ahogy a szálloda fotósa fáradhatatlanul kattogtat a parton. A lencséje előtt kalóznak öltözött kollégája pózol egy kisgyerek mellett, aki a homokban hasal; magasba emelt talpára, egy hatalmas papagájt ültettek. A szülők fülig érő szájjal figyelik a háttérből. Ez a különleges felvétel valószínűleg örök emlékként, bekeretezve fog lógni majd az otthonuk falán, a családi fotó mellett, amit a művész, a parton, naplementekor készített. A vendégek - különösen a kicsik -, nem csak a fotós, hanem az animátorok kitüntetett figyelmét is élvezik, akik egész nap programokat szerveznek. Sportversenyek, salsa óra, vízi aerobic, este showműsorok. Amikor felhangzik a club tánc zenéjének első taktusa, sokan a medencéhez sietnek, hogy az egész szálloda együtt adhassa elő, a napról napra ismerősebb közös koreográfiát. Mi egyik programban sem vettünk részt, mégis kellemes fáradtság lesz urrá rajtunk, mire halványodni kezd a nap sugara, jelezvén, hogy ideje készülődni a vacsorához. A dupla kabinos zuhanyfülkében jól esik lemosni magunkról a sós tengervizet, miközben a nappaliban bekapcsolt tv-ből szól a zene a fürdőszoba mennyezeti hangfalain keresztül.

Vacsora, - avagy a természet és a konyhaművészet összehangolt parádéja

Izgatottan megyünk le az étterembe, ugyanis ma török este lesz. Színes ruhákba öltözött táncosok fogadnak minket a bejáratnál, bent a zenészek halk aláfestést biztosítanak a vacsorához. Azon kívül, hogy a helyi specialitásokat helyezik ma előtérbe - kis táblákon még a recepteket is olvashatjuk -, a tortákat is “török zászlóval” vonták be. Még a faragott dinnyéken is a lobogó motívumai köszönnek vissza. A grill pultnál lángolnak a serpenyők, korlátlanul folyik a bor és egyre fokozódik a hangulat.

A szálloda legnagyobb erőssége kétségkívül az étterem elhelyezkedése. A teraszon elfogyasztott pazar vacsorához minden este a naplemente nyújt lélegzetelállító hátteret. A pálmák közt lebukó, először vakító szikrákat szóró, majd izzó narancsgömbé szelídülő hangulatvilágítás meleg fénnyel vonja be az asztalokat. Simogató csóvái hol a fehérboros poháron, hol a baklavából kicsorduló mézédes szirupon csillannak meg.  Aki időben végigeszi a fogásokat, az a parton lévő nyugágyakból, páholyból nézheti végig a természet parádés bemutatóját. A hullám úgy önti ki a nap sugarait a partra, mintha egy vödör arany folyna végig a homokon. A horizonton ülő vörös korong lassan végleg beleolvad a tengerbe, drámai színkavalkádot hagyva maga után, a sötétedő égbolton. Nem is lehetne ennél szebb befejezése egy napnak.

Vacsora után elsétálunk a közeli bazárba, ahol szuveníreket gyűjtünk a családtagoknak: néhány apróság mellett még karamellizált, szezámmagos földi- és nagyszemű török-mogyoró, sózott mandula, pisztáciás halva, gránátalmaszirup és olívaolaj kerül a csomagba. A szállodába visszatérvén a bár nyitott teraszáról nézzük a török estet, egy gyertyafényes asztalnál ülve, koktélt szürcsölgetve. Kellemesen fúj a nyári szél, a háttérben még hallani a tenger zúgását. Ám ahogy a színpad fényei kialszanak, a víz is lassan lecsendesül. Mi ma is elégedetten és boldogan térünk nyugovóra, de előtte még megfogadjuk, hogy ide még egyszer biztosan visszajövünk!