Picek Péter utazásai - Dzsibuti, avagy a brutális hőség fogságában (I. rész)

Szállodafoglalás nélkül érkeztem az ismertnek egyáltalán nem nevezhető kelet-afrikai országba, Dzsibutibe. Az azonos nevű fővárosnak összesen 4 szállodája volt, és ebből kellett nekem a legolcsóbbat megtalálni.

A repülőtéri tájékozódásom alapján a Hotel Europe felé hajtott a rozoga taxi, ami az ötvenes években készülhetett. Ahogy lerogytam az alig párnázott ülés-vázra, a hónom alá kellett fognom az ajtót, mert egyébként úgy működött, mint az elefánt füle, azaz állandóan mozgott. A taxisofőr borzasztóan lelkes volt. Azonnal elkezdett mesélni, de nem tudom mit, hiszen semmit sem értettem szavaiból. Azaz annyit igen, hogy mondataiban többször is elhangzott a Europe szó, és ez megnyugtató volt számomra. A taxi motorjáról viszont egyáltalán nem lehetett elmondani, hogy megnyugtatóan duruzsolt. Imádkoztam, hogy még aznap este célba érjünk. Egy szépen kivilágított főtéren lévő Europe helyett végül egy olcsóbb (48USD) másikban vettem ki szobát. Másnap a recepción egy hölgytől kértem tanácsokat a látnivalókról. Elmesélte, hogy van egy Sós Tó, amit mindenképpen érdemes megnéznem, hiszen sokkal sósabb, mint a Holt-tenger. Szerinte ez az igazi unikuma az országnak. Javasolta, hogy keressem fel a közeli turista hivatalt.

Sajátos turistacsalogató

Az utcára kilépve irtózatos meleg csapott meg, no meg az afrikai hangoskodás. Turistáknak még a nyomát sem láttam a város e központi részén. A turista irodába belépve furcsa látvány fogadott. A légkondicionálás nélküli, 40-50 négyzetméteres terem falait itt-ott újságból kivágott és rajzszöggel rögzített képek díszítették. Dzsibuti turista nevezetességeinek sajátos reklámozásaképpen a képeken a Sydney-i Operaház, a londoni Big Ben és a párizsi Eiffel-torony volt látható. Felvetődött bennem, hogy ez valójában egy utazási iroda. Valójában semmiféle irodai működésnek nem volt nyoma. A terem végében hatalmas pult húzódott végig, amelynek tetején helybéliek aludtak. Amikor közelebb mentem és a pult mögé néztem, kiderült, hogy ott is néhány alvó ember helyezkedett el. A felriadt emberek angolul nem tudtak, de előkerítettek valahonnan egy pomádés hajú ficsúrt, akivel végre érdemben meg lehetett beszélni egy kirándulás lehetőségét a Sós Tóhoz (Lac Asalle), valami szomáliai kitérővel. Próbáltam alternatív ajánlatokat keresni, de kiderült, hogy a városban nincs idelátogató turistáknak való utazási iroda. Az is kiderült a további tájékozódásom folyamán, hogy a nem szervezett formában, csoporttal érkező turistának nem ajánlatos helyi sofőr nélkül autót bérelni az útviszonyok és a kocsik műszaki állapota miatt.

A főváros központjában álló házak a 20. század legeleje táján épülhettek. Állapotuk alapján joggal feltételeztem, hogy azóta semmiféle felújításban nem volt részük. Mindenütt a pusztulás és enyészet nézett rám a homlokzatokról. Némi fantáziával el tudtam képzelni, hogy a városközpont a  fénykorában akár elég pofás is lehetett. A földön az aszfaltnak sok helyen látszott a nyoma. Szokványos utcai üzleteket nem igazán lehetett látni. Déli 12 és délután 4 között az elviselhetetlen hőség miatt alig van ember az utcán. A világ sok forró éghajlatú országában jártam már, de városi közegben kevés helyen érzékeltem ilyen nyomasztó meleget. Az itteni legmelegebb évszakban érkeztem ide, s így aztán nem meglepő, hogy turistával nem találkoztam. A kinti 52 fok brutalitását a fehér ember egyáltalán nem képes elviselni.

Alkalmi magyar kofa

Egy bank őrzőjével, egy pergamenszerű arcú öregemberrel elegyedtem szóba. Elmondta nekem, hogy a város elég biztonságos, különösen amióta amerikai katonák vannak egy helyi bázison. Azért figyelmeztetett arra, hogy a központon kívül vannak olyan városrészek, ahová sötétedés után idegenként nem tanácsos mennem. Az arabos külsejű beszélgetőtársam értésemre adta, hogy a veszélyes környékeken a környező országokból idekerült feketék élnek. Érzékeltette, hogy Dzsibuti első osztályú lakói a világosabb bőrűek. Dzsibutiben a turistának óvakodnia kell a helyiek lefényképezésénél.  Igen rossz néven veszik, ha fotózzák őket. Volt rá eset, hogy a pofátlanabbul fotózó turistát egyszerűen megverték, sőt még a fényképezőgépét is elvették. Én a hotel ablakából óvatosan videóztam, tudva, hogy ilyen távolságból nem tudom megörökíteni az általam érzékelt hangulatokat.

Délután 5-kor sem hagyott alább a forróság, és még mindig alig éledt fel az utca népe. A kihalt utcákon érdekes volt egyedül sétálni. Úgy éreztem magam, mint egy idegenlégiós, aki elől a ijedten behúzódnak otthonaikba a helyiek. Furcsa, érdekes, nehezen leírható hangulat. Sikerült találnom egy gyümölcspiacot, ahol persze volt valami kis élet. Az árusok éberen figyeltek engem, és ahogy elővettem a fényképezőgépem, azonnal elkezdtek tiltakozóan kiabálni rám. Próbáltam elnyerni rokonszenvüket, s ezért beültem egy üres stand mögé mókából. Ovációval fogadták a helybéliekkel való vegyülésem e kísérletét. Némileg felengedett az elutasítás légköre egy-két fényképfelvételt sikerült készíteni. Próbáltam bemérni az árszintet és hamar megállapítottam, hogy európai mértékkel mérve elképesztő az olcsóság. Amúgy Dzsibutiben nehéz szuvenírt venni. Nincsenek szép dolgok, s többnyire még alkudozásba sem kezdtem bele.

Pillanatlátogatás szakadár országban

A vidéki túrára négy kerék meghajtású dzsip helyett egy zöld taxi állt elő nekem. Hárman utaztunk: a sofőr, egy kísérő, meg én. Semmilyen nyelven nem tudtunk kommunikálni egymással, így hát az idegenvezetés verbális tartalmasságáról le kellett eleve mondanom. Eleve homályos volt, hogy a korábbi egyezkedés során említett Szomália miként kerülhet be az utazás első programjába. Vonzott persze a lehetőség, hogy akár egy röpke látogatás erejéig az első útirányba miként kerülhet a szomszédos országba átjuthassak, bár aggódtam, hogy miként engednek majd vissza Dzsibutiba, hiszen csak egy belépésre szólt a vízumom. Arról meg nem tudtam, hogy Dzsibuti és Szomália között is akadhat valamiféle országféleség, tovább komplikálva a dolgokat. Igazi szavannás területen haladtunk a városból kiérve. Romantikus nem volt, inkább száraz, s kietlen. A sofőr átizzadva kerülgette a kátyúkat, gödröket, a gyér növényzetet. Egy helyen hirtelen megálltunk és a bozótból két fiatalember jött elő, akik otthonosan kinyitották a hátsó ajtókat és beültek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi eleve a hátul ülő kísérő funkciója, a két további ember kilétéről és az utazásomban játszott esetleges szerepéről halvány lila gőzöm sem volt. Úgy fél órával később, amikor a homokban végleg elakadt a kocsink, a két ember segített kitolni, majd köszönés nélkül eltűntek a bozótok között.

Hosszú órák után értünk egy kis kulipintyó környezetébe, ahol néhány katonaszerű ember pihent. Közeledésünkre éberekké váltak és izgatottan érdeklődtek felőlem és megjelenésem céljáról. Nagy nehezen kiderült számomra, hogy már nem vagyunk Dzsibutiben, de még Szomáliában sem. Egy mesterséges ország formáció, a Szomáliából erőszakkal kivált, szakadár Szomáliföldre érkeztünk el. Minden utazásban lehet egy tanulságos kudarcelem is. A szomáliai kitérő elmaradt ugyan, de vigaszként elkönyvelhettem, hogy egy olyan tulajdonképpen fiktív ország területére léphettem, ahová amúgy célirányosan turista soha sem megy. (Szomáliföld 1991-ben vált ki Szomáliából. Csak de facto ország, de jure nem az. Sajátos helyzet, hogy a szakadár országban stabilabban működik állam, kormányzat, mint a politikai és biztonsági szempontból teljesen káoszba süllyedt Szomáliában.) 10 dollárért azt is kikönyörögtem, hogy egy olyan ország vízumpecsétje kerüljön az útlevelembe, amelyet világ egyetlen országa sem ismer el! Vajon járt-e magyar már ezen a bizarr határátkelőhelyen?

Útban Sós-tó felé

A visszaúton a főváros irányába porviharba kerültünk, s így aztán bőségesen volt részem egzotikus látványba. Később furcsa sárga forgószeleket láttam, amiket a forró levegő kavart, és amik 50-80 méter magasságig emelkedtek fel az út mentén. A perzselő melegben szinte a szikla is meghasadt. Érdekes volt a hegyek tövében összegyűlt, szinte azonos nagyságú görgetegek látványa. A főváros után a Sós Tó felé vezető út mentén a táj annyira száraz és kihalt volt, hogy el sem tudtam képzelni, mikor folyhatott itt víz.