Skócia: Meseország központja, Smaragdváros

Az egyetemi éveim alatt pár hónapig Londonban dolgoztam, amikor váratlanul kaptam egy hét szabadságot. Nem sokat töprengtem, hogy mit kezdjek vele: már rohantam is a Kings Cross pályaudvarra, hogy megváltsam a jegyemet Skóciába!

• Meseország központja, Smaragdváros
• Séta a múltban
• "Hajas tehén" üldözés a Piros Törpével
• Nessie nyomában, a tündérek völgyén át
• Garantált túrák
• Fenn a csúcson és a lenn a völgyben is jártam
• St. Andrews, a skót egyház egykori központja, a golf fővárosa és Vilmos herceg egykori campusa
• Könnyes búcsú Caledoniától

Meseország központja, Smaragdváros

Akkoriban még csak filmeken láttam ilyen korszerű vonatot, melyen zsúrkocsiról kínálják a frissítőket, mintha repülőn ülne az ember. A sebesség is ahhoz hasonlított, így mindössze 4 és fél órába tellett megérkezni meseország központjába, Edinburgh smaragdvárosába, mely már az első pillanatban rabul ejtett. Szó szerint a központba futnak be a vonatok és kilépvén a pályaudvarról tátva marad az ember szája, ahogy először megpillantja a morózus bazaltsziklával szinte egybeépült várat, mely úgy ékeskedik a város felett, mint egy hatalmas drágakő, melynek a bronzszínű vulkáni talapzat a foglalata, amit a napfény néha arannyal von be. Káprázatos! Ahogy szemünk végigpásztázza a Castle Hill és a Lawnmarket házait, majd megakad a mézszínű, óratornyos Balmoral Hotelen a tekintetünk, és a hajunkba kap a szél, mely felénk hozza a távoli dudaszó első dallamait a mítoszok és legendák szinte egyszerre kelnek életre. Queen Mary, Walter Scott, William Wallace, Frankenstein és Hanry Potter mind megelevenednek Greyfriars Bobbyval együtt és végigkísérik utunkat – de Bobbyról majd később.

Most térjünk vissza a fő utcára a Princes Streetre, a Scott emlékmű árnyékában megbújó skót dudáshoz, aki kockás szoknyájában, fehér ingében és hosszú zoknijában harsogja a nagyvilágba hazája zenéjének büszke hangjait. Bár a kíváncsi turisták igyekeznek az előadására koncentrálni, azért csak ott motoszkál az örök kérdés, ami ilyenkor mindig felmerül: hogy van-e alsónadrág a szoknya alatt? Ám erre legfeljebb csak egy csatornamunkás tudna hiteles választ adni! A legnépszerűbb márkákat felvonultató butikokkal és szuvenír boltokkal szegélyezett főút és a Castle Hill között terül el a Princes Streeet Grarden, mely úgy néz ki, mintha egy hatalmas, smaragdzöld leplet terítettek volna a várhegy lábához. Én áprilisban érkeztem, amikor a nárcisz itt szabadon nő, akár otthon a gyermekláncfű és vidám pettyekkel tarkítja a parkokat, dombokat.

Megrészegülve a látványtól, az új élményektől és a friss skót levegőtől elindultam, hogy megkeressem a buszt, amely elvisz a szállásra, de némi akadályba ütköztem. Olyanba, amire angol szakos hallgatóként, pár Londonban töltött hónappal a hátam mögött és vizsgapapírokkal a zsebemben nem számítottam: nyelvi akadályokba! Ékes angolsággal próbáltam megtudakolni, hogy melyik buszra kell felszállnom, a helyiek pedig készségesen válaszoltak, de én nem értettem belőle egy szót sem. Mintha nem csak ez a hely, hanem a nyelv is el lenne varázsolva. A harmadik próbálkozásnál minden erőmmel igyekeztem kihámozni a számomra fontos információkat a zavaros raccsolásból és ez valamelyest sikerülhetett is, mert a végén csak a jó buszra szálltam. Az ifjúsági szálló patinás épülete a város külső részén, egy hatalmas, füves terület mellett ácsorgott, kilátással a gyönyörű hegyekre. A világ minden részéről idevetődött, hátizsákos diákokkal megosztott szobámban alig tudtam lehunyni a szemem az izgatottságtól, annyira vártam a másnapot, hogy végre elindulhassak ennek a mítikus városnak a felfedezésére.

Elhatároztam, hogy két napot szánok Edinburghra, a többit pedig az ország megismerésével töltöm. Így első utam az információs központba vezetett, ahol befizettem pár egynapos, vidéki túrára, majd jegyet váltottam a városnéző buszra. Az első pár percben kétségbe esve nyomogattam a gombokat, hogy a fülhallgatómban szóló idegenvezetés nyelve végre átváltson angolra, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem műszaki problémával állok szemben, hanem bennem van a hiba: hiába minden igyekezet, erőfeszítés, magánórák és áttanult éjszakák, egyszerűen nem tudok angolul. Ám miközben magamba roskadva ezen agonizáltam, egyszer csak csoda történt: átváltott a gomb, de nem a készüléken, hanem a fejemben. Mint amikor felkapcsolják a villanyt, hirtelen azon kaptam magam, hogy már megértek mindent! Nem vagyok teljesen tudatlan, csak egy kis idő kellett az agyamnak és a fülemnek, amíg megszokta ezt a számára idegen dialektust.

Ha már „nyelvészkedünk”, álljunk meg egy pillanatra és tisztázzuk a skót főváros nevének kiejtését, még mielőtt valaki úgy olvassa végig ezt a beszámolót, hogy azt hiszi, „Edinburgban” vagy „Edinbörőben” jártam. Nem, nem. A város nevének fonetikus leírására kísérletet sem teszek és persze a különböző akcentussal beszélő britek is némiképp eltérően ejtik, de ha a helyiek által használt „Edinbörá” nem áll a szánkra, akkor mondjunk inkább „Edinborót”, mely a legközelebb van az igazsághoz. Hallgassák csak! (Jó tudni azt is, hogy ha egy skót néni a „hábbyjáról” beszél, akkor nem a kertészkedésről vagy a kötésről akar velünk cseverészni, hanem a férjét emlegeti. De vannak ám itt még egyéb nyelvi ínyencségek is!)

Séta a múltban

Diadalittasan szálltam le a buszról és most, hogy már értettem skótul, bátran vágtam neki gyalog is a fenséges Royal Mile-nak, az Edinburgh Castle-t a királynő helyi rezidenciájával, a Holyrood Palotával összekötő, macskaköves utcának. Aki csak pár órát tud eltölteni a skótok fővárosában, annak ezt az utat érdemes végigjárni, mert itt van a legtöbb látnivaló, de az ismerkedést is itt célszerű kezdeni. Az utca közepén van egy World’s End nevezetű pub. A söröző falán lévő felíratból kiderül, hogy régen itt állt a városfal és mivel azon túlra csak kevesen jutottak, az emberek azt hitték, hogy szó szerint ez a Világ vége. Így terjeszkedni is csak fölfelé tudtak, ezért olyan magasak itt az épületek. Sokan a levegőtlen, ablaktalan, dohos, párás pincékben éltek és a csatornázás sem volt megoldott. Arra, hogy mi lehetett az utcákon abból következtethetünk, hogy fából készült klumpákban, úgynevezett sárcipőkben jártak az emberek. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a járványok gyakran felütötték a fejüket. Az 1645-ös pestis például a Mary King Close minden egyes lakójával végzett.

Akit érdekelnek a sikátorok sötét titkai vagy a szellemtörtének, azok benevezhetnek többféle gyalogtúrára is, melyek azután indulnak, hogy leszáll az est. Azoknak, akik inkább a kultúrára szomjaznak, az irodalmi kocsmatúrát ajánlom, mely során többek között a híres költők kedvenc pubjait látogatják végig. Én maradtam az egyéni felfedezés élményénél és a barátságosabb nappali megvilágításnál, próbálva a legtöbbet kihozni az első itt töltött napomból. Miután végigjártam a várat és kikukucskáltam a gyönyörű panorámát rejtő lőrésein, megcsodáltam az üvegablakokat a St Giles katedrálisban, tüzetesen megnéztem mindent a város történetét és a gyerekkorunk emlékeit bemutató múzeumokban; elsétáltam a Parlament modern épülete mellett és már meg is érkeztem a Holyrood palotához, ahol körbevezettek az épületben. Érdeklődéssel hallgattam, ahogy a királyi család felmenőinek keser-édes, botrányoktól sem mentes életéről meséltek a falak az idegenvezetőnk tolmácsolásában, de ami igazán lekötötte a figyelmemet az a kilátás volt a Holyrood Park vulkáni hegyeire. Mágnesként vonzott a meredek, rekettyéssel benőtt kaptató, mely felvezet az ismeretlenbe, de már későre járt, így ez egy másik nap programja lett.

"Hajas tehén" üldözés a Piros Törpével

Következő reggel indult a nagy kaland: ez volt az első nap, amikor a Wee Red Bus-ra, azaz a törpe piros mikrobuszra szálltam. Két amerikaival, egy londoni párral, valamint Nickkel, az idegenvezetőnkkel keltünk útra. Nick volt egyben a sofőrünk is, így egy, a fejére erősített mikrofonon keresztül osztotta meg velünk az érdekesebbnél érdekesebb történeteket.

A mennyezetre felszögezett térképen még az indulás előtt megmutatta, hogy merre visz az utunk, majd színes rajzszegekkel gondosan bejelölte a főbb állomásainkat. Aznap a Stirling Kastéllyal kezdtünk, mely építészetileg és történelmét tekintve is az egyik legjelentősebb erődítménye Skóciának,majd az ország legkisebb whisky lepárlója, Edradour felé vettük az irányt, ahol megismerkedhettünk a gyártás folyamatával. A nap további részében a Trossachs Nemzeti Park vad szépségében gyönyörködhettünk: erdőkben, gyors folyású patakokban, vízesésekben. Útközben üldözőbe vettünk egy „hairy cow”-t, egy skót „hajas tehenet”, mely hosszú vörös szőrével az ország szimbólumává vált és mi majd meghaltunk egy róla készült fotóért. Azóta ez a megálló hivatalosan is a program része lett.

A meglepetés akkor ért, amikor este 6-kor visszaérkeztünk Edinburghba. Gondoltam, hogy fiatal még az este, úgyhogy csavargok egyet, szétnézek a boltokban, esetleg vásárolgatok. De mintha nemzeti ünnep lett volna a városban: minden zárva volt, semmi forgalom, autó is alig járt az utakon. London után, - ahol üzletet még nem láttam zárva és éjfélkor is olyan tömeg hömpölyög a központban, hogy egy tűt nem lehetne leejteni – úgy éreztem magam, mint aki hirtelen nyugdíjba vonult. Kénytelen-kelletlen felültem a helyi járatra, mely visszavitt a szállásra, ahol kivételesen korai takarodót fújtam.

Nessie nyomában, a tündérek völgyén át

Másnap ismét Nick buszára ültem, hogy megadjam magamnak az esélyt arra, hogy én is megpillanthassam a Loch Nessi szörnyet. Bár a tó a fekete vízével és kopár környezetével csalódást okozott, én mégis jól szórakoztam: a sétahajó ablakára - mellyel egy nagy kört tettünk a tavon - olyan matricákat ragasztottak, hogy ha azokat a képbe komponálva fotóztuk a vizet, hasonló eredményt kaptunk, mint amit az eddig, a szörnyről megjelent újságcikkek illusztrációin láthattunk. (Amikor visszatérvén Londonba előhivattam a képeket, a fotós már az utcán várt, annyira izgatott volt; nem akarta elhinni, hogy ő hívhatta elő a Nessiről készült legújabb felvételeket).

A nap fénypontja mégis a drámai szépségű Glen Coe-völgyön keresztülvezető út volt, mely az egyik legmeghatározóbb része volt a skóciai utazásaimnak. A kopár, helyenként havas hegycsúcsok, az őket szabdaló meredek vízesések, köves patakok, apró zubogók által alkotott vad tájat a bársonyos zöld lankák és völgyek lágyítják és teszik olyan hívogatóvá, hogy az ember legszívesebben szaladni kezdene a vastag, puha gyepen, majd felfelé az ösvényeken, egészen addig, amig egybe nem olvad a természettel. Azóta többször jártam a völgyben, mely olyan , mint egy kaméleon: az évszakokkal és az időjárással együtt változtatja a hangulatát és a színét, de a hatás soha nem marad el. Nyáron a hegyek is zöldbe borulnak, mintha moha lepné el az egész tájat, mely ősszel vörösre és sárgára vált, akár egy izzó szalmabála. Télen a síelők paradicsomává alakulnak a kopár, fehér sapkás hegyek, tavasszal, pedig a föld legszebb barnáit felvonultatva éled újjá a lassan megint kizöldülő természet. Itt gyakori a vihar és az eső, amikor fekete felhők takarják, nagy és vastag dunyhaként a völgyet, borongóssá a melankólikussá, mégis megrázó szépségűvé varázsolva azt. Ilyenkor átérezzük a skót dudaszó minden szomorúságát, megértjük az ősi skótok, a klánok és hegylakók minden nyomorúságát és újraértelmezzük a skót történelem pár véres, sötét foltját. S bár élvezzük, hogy ennek a felejthetetlen élménynek részesei lehetünk, alig várjuk, hogy a kandalló elé kucorodhassunk egy csésze tejes teával vagy egy karcos skót whiskyvel és a meleg szobából gondolhassunk vissza rá.

Ám amikor a természet kegyes és kiderül az égbolt, vagy áttörnek a napsugarak a fellegek között, megvilágítva a völgyet, élénk csíkokat festve a hegyekre, mintha a tündérek játszóterére nyertünk volna bebocsátást. Meseszerűen, lenyűgözően, hihetetlenül gyönyörű. Ezen a napon láttuk Nagy-Britannia legmagasabb hegyét is, az 1343 méteres Ben Nevist és talán a legszebbet, a piramis formájú Bachaille Etiv Mor-t.

A kis kirándulásainkon nagyon szerettem a barátias légkört, melyet Nick teljes erőbedobással igyekezett megteremteni. Reggelente elvitt minket egy kristálytiszta vizű tó partjára vagy besétáltunk az erdőbe, egy hangulatos vízeséshez, ahol elővette a termoszokat, melyekből teával, kávéval kínált bennünket, hogy a forró italok kortyolgatása közben beszédbe elegyedve már a nap elején összeismerkedjünk. Este pedig egy helyi kocsmába, azaz pubba betérve, egy korsó sör mellett beszéltük meg, hogy kinek mi volt a legnagyobb élménye aznap.

Talán a táj romantikus szépségének, talán az útközben hallgatott szívbemarkoló skót zenének vagy a jó társaságnak volt köszönhető, de ezen a felföldi napon ejtett igazán rabul Skócia - azt hiszem örökre.

Garantált túrák

A következő három túrát már nem a kis piros Törpével terveztem, ezekre - sajnos - egy másik társaságnál fizettem be. Ugyan kicsit korábban jelentem meg a kelleténél a megadott találkozási helyen, de akkor is gyanús volt a csend. Sehol senki. Se busz, se idegenvezető, se utasok. Vártam még egy kicsit, majd bementem az irodájukba, ahol teljes természetességgel tájékoztattak róla, hogy a mai túra a megfelelő létszám hiányában elmarad. „Kicsit” ideges lettem. Próbáltam megértetni a hölggyel, hogy ő nagyon szerencsés, hogy akár egy hét múlva is részt vehet ezen a programon, vagy beül az autójába és bármelyik hétvégén végigjárja ezt az útvonalat, de én sajnos nem tehetem. Nekem erre MOST van lehetőségem és bizony addig nem tágítok, míg meg nem mutatják nekem Skóciát - vagy legalábbis annyit belőle, ami ebbe az egy hétbe belefér. Majd felhívtam a figyelmét a szórólapon olvasható „garantált túra” megjegyzésre - már csak azért is érdemes idegenforgalmat tanulni, hogy az ilyen fogalmakkal tisztában legyen az ember - és arról is tájékoztattam, (hogy bár nem szeretnék, de tudom, hogy a bánatommal és a panaszommal hova fordulhatok, ahol azok biztos meghallgatásra találnak.) Ez hatott. A hölgy - más megoldás nem lévén - rögtön visszafizette nekem az aznapi program díját és biztosított róla, hogy a következő két túra már nem marad el. Így keserédesre sikeredett a napom, mert bár lemaradtam az egyik kirándulásról, de lett még egy napon Edinburghra, aminek nagyon örültem.

Fenn a csúcson és lenn a völgyben is jártam

Nem is volt kérdés, hogy merre induljak! Rögtön a Holyrood Park felé vettem az irányt, hogy végre meghódíthassam a legmagasabb, nagyjából 350 millió éves hegyének csúcsát, az Arthur’s Seatet, mely a maga 250 méterével nem számít túl magasnak, mégis a város fölé tornyosul . Léteznek könnyebb útvonalak is, melyek felvezetnek a vulkanikus hegy tetejére, de aki a meredek kaptatóval kezdődő, nehezebb és hosszabb utat választja, a Salisbury Crags-et, annak lesz a szebb látványban és a nagyobb élményben része, ami ahhoz hasonlítható, mitha egy, a város mellé állított, égig érő létrát másznánk meg és ahogy fokról-fokra feljebb jutunk, úgy lesz egyre mesésebb a kilátás és egyre kisebbek és kisebbek az alattunk elterülő házak, melyek egy idő után már úgy tűnnek, mintha csak makettek lennének. Az az érzésünk, hogy nem is egy fővárosban, hanem valahol vidéken kirándulunk. Teljes a nyugalom és a csend. A zöld fűvel és a sötét vulkáni kőzetekkel élénk kontrasztot alkotnak a sárga rekettyebokrok. A hegyek között tágas láva vájta völgyek és széles tisztások bújnak meg, melyeket apró tavak és színes sárkányokat eregető gyerekek pettyeznek. Amikor végre feljutunk a csúcsra megkapjuk a megérdemelt jutalmat: egy kilátást, amit soha nem felejtünk el. A város úgy terül el alattunk, hogy a központi épületei csak apró, szürkés-barnás kockáknak tűnnek, a távolabbi házikók pedig a tengerbe guruló ezüstös gyöngyöknek. A víz kéken csillog, alattunk pedig minden zöld. Szó szerint mennyei érzés leülni a sziklákra és lógatni egy kicsit a lábunkat a város felett. A lefelé vezető utat már „elbliccelhetjük” és választhatjuk a könnyebbik megoldást, a lankás, belső ösvényt, mely egy hattyúk által lakott kis tó mellett ér véget a hegy lábánál. Óriási élmény volt ez a túra, melyet a későbbiekben minden Edinburghban tett látogatásom alkalmával megismételtem.

A természet bűvkörébe kerülve megváltottam a jegyem a Föld keletkezésével és működésével foglalkozó, szomszédos, interaktív Our Dynamic Earth múzeumba is ahol számos érdekességet tudtam meg a bolygónkról, miközben jót szórakoztam. Az i-re a Whisky Múzeum tette fel a pontot, ahol hordóból kialakított kis kocsiba ültettek, ami ténylegesen végigvitt a híres ital történetén, melyet viaszfigurák keltettek életre.

St. Andrews, a skót egyház egykori központja, a golf fővárosa és Vilmos herceg egykori campusa

Másnap kicsit félve indultam útnak, hisz nem tudhattam, hogy mára már a fehér buszos csapatnak is sikerült-e értelmeznie a „garantált túra” kifejezést. Szerencsére más is kíváncsi volt a Loch Lomondra, Nagy-Britannia legnagyobb felületű tavára, így gond nélkül teljesítettük az aznapi programot. Meglepő módon a következő reggelen is ott várt a busz a megbeszélt helyen és időpontban, de gyanúsan kicsi volt a csoportlétszám. Mikor az első megállónál, az ikonikus vasúti híd, a Forth Rail Bridge tövében beszélgetni kezdtem az útitársaimmal és érdeklődtem, hogy ki honnan jött, alig tudtam visszafojtani a nevetést, mivel kiderült, hogy én vagyok az egyetlen turista, a többiek mind az utazási irodánál dolgoznak.

Elhozták őket egy spontán tanulmányútra! Gondolom egy fővel mégsem akarták elindítani a buszt, így egy gyors megoldást találtak, - ami nekem tökéletesen megfelelt! Tanulság, hogy mindig olvassuk el az apró betűs részt és tanuljuk meg, hogy mi az a „garantált túra”, mert ha nem teszem, akkor St Andrews-t sem láthattam volna, amit pedig igazán vétek lett volna kihagyni, hiszen Skócia egyik gyöngyszeme.

Valószínűleg nem véletlen, hogy itt tanult Vilmos herceg, Nagy-Britannia egyik legrégebbi egyetemén és hogy a golfozók földi paradicsomuknak és egyben fővárosuknak tekintik. Takaros szürkés-barnás színű házaival, parányi üzleteivel, látványos műemlékeivel, - elsősorban a kastély és a székesegyház romjaival -, a tökéletes zöld pázsitjaival és a meghitt part menti sétányával igazán elbűvölő. Nem beszélve a hol aranyló, hol fehérhomokos strandjáról, mely olyan ellenállhatatlannak bizonyul, hogy még a jéghideg víz sem tántorítja vissza azokat, akik szeretnének megmártózni a habokban. Mindig akad egy-két ilyen lelkes vállalkozó, de a helyi gyerkőcök is hamar hozzá szokhatnak a hűvös hullámokhoz, mert a szülőknek látszólag nincs ellenére, ha a kagylógyűjtést vagy a homokvár építést nem ússzák meg teljesen szárazon. Órákig lehetne nézni, ahogy vacogva, de mégis hangosan kacarászva kacérkodnak a szeszélyes vízzel, miközben a zsákmányra vadászó sirályok éles hangjukat hallatva folyamatosan köröznek a fejünk felett. Néha egy-két percre, a háztetőkre vagy a korlátokra ülve megpihennek közöttünk, mintha a mi szemünkkel is látni szeretnék az eseményeket, majd méltóságteljes szárnyaikat kitárva újra a magasba emelkednek, hiszen St Andrews madártávlatból a legszebb. Erről bárki meggyőződhet, a tengerparti temetőkert közepén álló torony tetejéről, mely az egykori, 11. századi katedrális romjainak részeként magaslik a város fölé.

Talán a múlt szelleme, ami bejárja az egész várost, esetleg a campus hangulata, mely teljesen körüllengi, vagy az eleganciát sugárzó sportjáték, a golf állandó jelenléte az, de az biztos, hogy van valami, ami ezt a mesebeli kisvárost egyszerre varázslatossá, misztikussá teszi, miközben egyedivé és előkelővé emeli. A napot a Sturtok vadászkastélyaként épült Falkland Palota meglátogatása, valamint a rövid megálló Fife grófság egyik halászfalujában, Crailben tette teljessé.

Könnyes búcsú Caledoniától

Elérkezett az utolsó nap is, mely a kedvenc helyeim újbóli végigjárásával, újak felfedezésével, szuvenír vásárlással és sírással telt, mivel pakolászás közben, a frissen beszerzett cd-mről, újra és újra a Caledonia című számot hallgattam, mely a felföldi utam során vált a kedvencemmé, amikor Nick Dougie McLean megható zenéjével festette alá a látottakat.

Egy kellemes belvárosi sétával kezdtem a reggelt. Letérvén a Royal Mile-ról végigsétáltam a Victoria Street valamint a Grassmarket hangulatos, színes házai között és felkerestem Greyfriars Bobby szobrát. A kis kutya megható történetével és hűségével lopta be magát a helyiek szívébe mivel gazdája halála után a terrier 14 éven keresztül őrizte annak sírját.

Hogy az Arthur’s seat után egy másik szögből is megcsodálhassam a várost felsétáltam a Calton Hillre is, ahonnan nem csak a Hollyrood Park dombjaira, de a belvárosra is tökéletesen ráláthattam. Még egyszer magamba szívtam ezt a fenséges panorámát, majd elindultam, hogy beszerezzem a „kötelező” szuvenírt, ami nélkül egy rendes turista el se hagyja az országot. Így zsebeim teljes kiürítésével én is egy fekete-fehér kockás skót szoknya büszke tulajdonosa lettem.

Szatyorban a ruhatáram - számomra egyik legkülönlegesebb és máig boldogan viselt – újdonsült darabjával, a bőröndömmel, benne Skócia cd-be zárt hangjaival, és élményekkel csordultig telt, fájó szívvel szálltam fel a Londonba induló vontra. Ahogy kigördültünk a pályaudvarról, búcsút intettem smaragdvárosnak, majd az egész meseországnak. Bánatosan bontottam ki a táskám mélyén lapuló dobozt, az összekapart utolsó pennykből vásárolt íztelen, száraz zabkeksszel, mely az aznapi ebédemül szolgált és lassan majszolni kezdtem, vigyázva, hogy az olcsó morzsák nehogy ráhulljanak az ölembe terített, méreg drága szoknyámra. Arra a kicsi, ám annál nagyobb becsű darabra, amit kiszakíthattam és magammal vihettem Skóciából. Az én meseszép, vad, mégis romantikus, de mindenekelőtt feledhetetlen Skóciámból.