Türkiz part - Keleti kényelem Török módra

Törökország földközi-tengeri partvidéke – népszerűbb nevén a török riviéra – napfényben fürdő, homokos és kavicsos strandokkal, vízi sportokra, búvárkodásra alkalmas csendes öblökkel, gombamód szaporodó, magas színvonalú szállodákkal várja a pihenni vágyókat. De több is ez a vidék, mint riviéra, hiszen, ahová nézünk, ókori és középkori emlékekre bukkanunk: antik színházak, sziklába vájt sírépítmények, víz alatti ősi romváros, minaretek és dzsámik adják a terület varázslatos vonzerejét.

Hósapkás hegyek lábainál

Látva Antalya hullámzóan szűkülő sikátorait, nyüzsgő bazárjait, s a környező hegyek felhőktől ölelt sziklafalait, útitársaimmal már a repülőtérről a szállodánkba vezető buszút alatt elhatároztuk, hogy egy frissítő zuhany után visszamegyünk e keleti meséket idéző városba. Felfedező utunkat Antalya legmagasabb pontjáról, a hegytetőről indítottuk, hogy lefelé sétálva az összevissza kanyargó utcácskákon, ráérősen magunkba szívjuk a város utánozhatatlan török hangulatát. A júniusban mindenfelé érezhető édeskés illat, amelyet a házfalakról leomló ibolyakék, piros, sárga virágzuhatagok árasztanak, és az egymáshoz lapuló, színes kis házak, melyek kíváncsian hajolnak rá a szűk utcák vándorára, csak fokozzák az óváros vidám meseszerűségét.

A kikötő felé haladva útba ejtettük a város szimbólumává vált, félköríves oszlopokból álló monumentális tornyot, a Yivli-minaretet, majd a Mehmet pasa-dzsámit, ahol a helybeliek, miután megtudták, honnan jöttünk, barátságos „Á, Magyarisztán!” felkiáltással már invitáltak is be a mecsetbe. Mivel éppen nem volt imaidő, cipőnket az ajtó előtt hagyva, nőtársaimmal kendőt terítve fejünkre és vállunkra, beléptünk a megszentelt helyre. A csend, az ablakokon beszűrődő napfény, a lábunk alatt süppedő szőnyeg puhasága, a falak geometriai és ornamentikus díszítettsége meghitt nyugalmat sugároztak a kupolás belső térben. A béke szigetét elhagyva Antalya emberekkel zsúfolt, lüktető bazár-negyedébe tévedtünk, ahol a rengeteg szőnyeg-, bőr- és ékszerbolt mellett igazi látványosságot nyújtottak az apró műhelyekben megbújó, portékájukat varró, talpaló cipészek, bőrdíszművesek, valamint a tömeg között teli tálcáikkal, zsonglőröket is megszégyenítő ügyességgel ide-oda cikázó teahordó fiúk.

Nehezen szabadultam a keleti kavalkád varázsától, s nagy meglepetésemre én, ki itthon messze elkerülöm a hasonló piacos-alkudozós helyeket, most azon kaptam magam, hogy az elhangzó árak után vehemensen mondogatom a helyi idegenvezetőnktől tanult: „Daha fazla veremem.” (Ez az utolsó ajánlatom.) kifejezést. Nagy valószínűséggel nem a mondat jelentése, hanem mosolyogtató kiejtésem hozta meg a várva várt hatást, vagyis az árengedményt, és alig egy óra múlva gyümölcsteáktól, szultánkenyértől (lokum) és fűszerektől megrakottan keveredtem ki a bazárból. Az egész napos városnézés és bazározás után csapatunk kissé elcsigázottan érkezett meg Antalya bájos kikötőjébe, ahol az öböl türkizkék vizéhez a lenyűgöző hátteret a Toros-hegység 3 000 méter magas, havas hegycsúcsai szolgáltatják. Felfrissülésképpen a kikötő kávézóinak egyikében ki-ki kedve szerint elkortyolgatott egy ízletes török kávét (ajánlatos cukor nélkül és nem felkeverve inni), vagy egy tűzforró almateát, hogy visszatérve szállásunkra, kellemes tengeri fürdőzéssel zárja a napot.

Lykiai sziklasírok

Másnap Antalyából több órás buszúttal jutottunk el az ókori Myra maradványaihoz, ám a hosszú utazás fáradalmait többszörösen kárpótolta a sziklába vájt, ház formájú síremlékek megdöbbentő, kísérteties látványa. A Kr. e. V. században a mai Kale (melyet mindenki Demre néven emleget) helyén állt az a virágzó kultúrájú, lykiai település, amelynek lakói örökül hagyták távoli utódaikra a hegyoldalba vésett titokzatos, teraszos sírkamráikat. Az antik nekropolisz romjai arról tanúskodnak, hogy a lykiaiak hitvilágában fontos szerepe volt a túlvilági életnek, s így a temetkezésnek is. Elképzelhető, hogy azért építettek palotákra emlékeztető sírokat, mert így szerették volna biztosítani előkelő polgáraik számára a méltó másvilági lakhelyet. Hittek a reinkarnációban, és a siratóknak minél több könnycseppet kellett hullatniuk a halott siratásakor, mert vallásuk szerint az összegyűjtött könny lett az újjászülető lélek vére a következő életben.

A temetkezési hely mellett található az igen jó állapotban megmaradt antik színház. A gondosan kidolgozott díszítő elemek, frízek, faragott maszk-reliefek sokasága ma a valamikori szkéné helyén sorakoznak, a sétáló látogatók legnagyobb örömére. A görögök Dionüszosz tiszteletére rendezett ünnepségeiken a színpadtér alját feltöltötték vízzel, és vízi csatajeleneteket adtak elő. Később, a római korban a kör alakú aréna gladiátorversenyek színhelyéül szolgált. Az ókori Myra híres szülöttje egyébként a gyerekek legendás kedvence, a Mikulás, azaz Szt. Miklós püspök, akit halála után csodatettei miatt szentként kezdtek tisztelni. Állítólag nagylelkűsége és bőkezűsége odáig terjedt, hogy arannyal töltött zsákokat dobált be a szegény emberek házainak kéményén. Szobra a róla elnevezett bazilika parkjában áll, a templom bejáratához közeli falakon pedig szenteket ábrázoló szép, kora középkori freskókat láthatunk.

Az Elsüllyedt Város nyomában

Demre partjánál üvegfenekű hajóra szálltunk, hogy kis ablakain keresztül megtekintsük a Kekova-sziget közelében – egy hatalmas földrengés miatt – tengerbe csúszott lykiai város romjait. A szemfüles megfigyelő nem csak amfora- és cserépmaradványokat fedezhetett fel a nem túl mély vízben, hanem kőszarkofágokat, sőt, templomrészleteket is. Mintha egy furfangos építész úgy tervezte volna meg ezt a kettészakadt várost, hogy a sziget partjairól a lépcsők ne csak fölfelé, de lefelé is vezessenek, s az épületek egyik része a szárazföldön, másik fele pedig a tengerfenéken kapjon helyet. Kekova szigeténél ugyan nem lehet búvárkodni, de elhaladva mellette, a következő eldugott öbölben kapitányunk leengedte a vasmacskát, s a lubickolni vágyók már csobbanhattak is a nagy kékségbe.

Az utolsó három napot a török riviéra egyik ötcsillagos szállodájának kényeztető luxusától körülvéve töltöttük. Több étteremben és bárban csillapíthattuk éhünket és szomjunkat, különféle ízvilágokból – a pizzától a sushin át a thai konyháig – választhatunk ebédet és vacsorát. A gyerekek részére külön kis birodalmat alkottak a tervezők, aquaparkkal, kölyök klubokkal, ahol értő és figyelő tekintetetek vigyáznak az apróságok biztonságára. És hogy ne csak a gyerekek érezzék magukat a paradicsomban, záróakkordként kipróbáltuk a hagyományos törökfürdőt, a hammamot is.

„A tűz terjesztője”

A hamam különös hely, nem pusztán gőzfürdő, hanem búvóhely is, ahol a vendég a kellemes párában ücsörögve felenged a külvilág görcsös szorításából. 30 percnyi lazulás után ráfektettek egy meleg márványkőre, és kezdetét vette a fantasztikus hamam-élmény. Először könnyed mozdulatokkal végzett, frissítő masszázs érkezett az egész testemre, majd ezt egy kecskeszőr kesztyűvel folytatott szappanos masszírozás váltotta fel. Utána langyos vízzel lemosdattak, ezután bőrradíros dörzsölések következtek, és végül olajos kenegetésekkel zárult a kezelés. A végére alig megfogalmazható érzés kerített hatalmába: az idő megszűnt körülöttem, kellemes ernyedtség járta át a testem, a teljes ellazulás állapotában szinte lebegtem a nedves félhomályban. Sajnáltam, hogy el kell hagynom a hamam párás melegét, de vígasztalt, hogy kilépve a szikrázó napsütésbe, a könnyűség érzése magabiztossággal párosult. A hamam ugyanis arab eredetű szó, jelentése pedig „a tűz terjesztője”. A régi időkben a tűz melegét nem csak a test tisztítására és a fájdalmak enyhítésére használták, hanem úgy tartották, egyúttal megvéd a gonosz szellemek rontásától is.