A halhatatlanok országa: Egyiptom

Talán egyik kisiskolás történelemlecke sem ivódott olyan mélyen az emlékezetembe, mint Egyiptomé, és egyik kultúra sem tűnt soha annyira kuszának, felfoghatatlannak és mégis kimondhatatlanul vonzónak, mint a fáraók országáé.

De a piramisok, a hieroglifák, a színes falfestmények és II. Ramszesz múmiájának fotója – bármilyen élesen is – csak a képzeletemben élt eddig. És most, hogy ezek a képek megelevenedtek és megteltek élettel, jó lenne visszaülni az iskolapadba, és mindent, de mindent megtanulni a „Nílus ajándékáról”.

Öröklétre szenderülve

A megsárgult gyolccsal szorosan körbetekert test dermedt mozdulatlanságban fekszik a homályos szobában. Kezei, melyek egykor a jelvényeket tartották, most élettelenül pihennek csonttá és bőrré aszott mellkasán. Szemhéja beesik az üres szemgödörbe, fejét mintha hátraszegné kissé, amitől arca vonalából még jobban kiugrik jellegzetes, törtvonalú orra. Tarkóján egy-egy csomóban még ott kapaszkodnak a sárgás hajszálak, fürtökben tapadva száraz fejbőrére. Közel 3 200 éve fekszik így II. Ramszesz bebalzsamozott teste „öröklétre” szenderülve, s fittyet hányva a természet törvényére, amely szerint már rég porrá és hamuvá kellett volna válnia. Döbbenten állok az üvegvitrin fölött, és próbálom elképzelni, mennyi is az a háromezer év, de csak annyit érzek, hogy rettenetesen hosszú idő. Nézem a nagy embert, akitől életében rettegtek ellenségei, aki a leghatalmasabb templomokat építtette, és a legtöbb gyereket nemzette a fáraók közül, és aki olyan hosszan (67 éven keresztül) uralkodott, hogy már-már halhatatlannak hitték. Aztán eszembe jut a történet, amely a ’70-es években esett meg a múmiával, amikor egy orvosi vizsgálat miatt Párizsba szállították. Az egyik laboratóriumi munkás gyereke elcsent egy fürtöt a koponyáról, és megpróbálta eladni. A hatóságok még időben lefülelték az akciót, így a fáraó haja nem rövidült meg, de a tény, hogy még a XX. században is ilyen nagy becsben tartják maradványait, minden bizonnyal hízelegne Ramszesznek. A párizsi úthoz egyébként hivatalos útlevelet is kellett csináltatni neki, amelybe foglalkozását úgy jegyezték be: „király” (elhunyt).

Egyiptom kincsesládája

II. Ramszesz holtteste huszonegy másik múmiával együtt a Kairói Múzeumban pihen. Mellettük egy teremben állatmúmiákat mutatnak be: macskákat, majmokat, kígyókat, krokodilokat, amelyeket az egyiptomiak szentként tiszteltek. Maga a múzeum szinte átláthatatlan. Termeiben több mint 120 000 leletet állítottak ki az egyiptomi történelem különböző korszakaiból. S ez még nem minden. A szóbeszéd szerint odalent, az épület alatti raktárakban még annyi műkincs várakozik, hogy azokat – ha elkészül majd az új múzeumépület Gízában – szinte csak egy újabb „ásatással” lehet felhozni. A múmiák termeitől a Tutankhamon-galériák felé indulok. A vitrinekben ott állnak a legendás leletek, amelyeket Howard Carter 1922-ben talált meg a fáraó sírjában. Itt van oroszlános trónszéke, parókatartó ládája, ruhái, szandáljai, kanópuszedényei, halotti ágya és aranyozott koporsói, amelyek négy rétegben óvták a szarkofágokat. Egy külön teremben megpillantom Tutankhamon halotti maszkját is, melynek fotója minden Egyiptommal foglalkozó könyv lapján megtalálható. Mellette ott áll a két aranyozott szarkofág is – a harmadikat, benne az ifjú fáraó múmiájával eredeti megtalálási helyén, a 62. számú sírban állítják ki hamarosan a Királyok Völgyében.

A múmia „bosszúja”

Látva a múzeum ezernyi kincsét, alig várom, hogy nekivágjunk az útnak, és felfedezzük mindazt, ami megmaradt az ősi Egyiptomból. Először a Gízai-fennsík piramisaihoz megyünk. A hatalmas gúlák közvetlenül a város tövében állnak, karnyújtásnyira a zajos, kusza, modern arab világtól, amely oly’ kevéssé illik ehhez a magasztos helyhez. A rommezőn a világ legrégibbnek tartott építményei között sétálok, és próbálom átadni magam az időutazásnak, de a ruhaujjamat húzogató, tolakodó árusok, és az előttem botladozó turisták folyton kizökkentenek ábrándozásomból. A rekkenő hőség és az inzultusok elől a Kheopsz piramis belsejében találok menedéket. A turistacsoportok a Kephren piramis előtt állnak kígyózó sorban, nem is sejtik, hogy egy kis szemfülességgel – és némi baksis fejében – a legnagyobb piramisba is be lehet jutni. Elindulok a piramis északi oldalába vágott homályos folyosón, majd hétrét görnyedve taposom a szűk járat lépcsőit. Fülledt, kissé fullasztó, szúrós levegő fogad bent, s ahogy törtetek lefelé, majd felfelé, halántékomon izzadságcseppek gördülnek le.

Remegő combizmokkal, kifulladva érkezem a központi sírkamrába, s ekkor döbbenek rá, hogy egy lélek sincs idebent rajtam kívül. De néhány másodperccel később inkább már remélem, hogy nincs itt senki. A hatalmas szarkofág előtt állok, szemem még szokja a lámpafény után a sötétet. Egyszer csak furcsa zihálást hallok, és egy pillanatra megfagy a vér az ereimben. De amit a múmiafilmeken edződött fantáziám a bosszúra szomjazó múmia zihálásának vélt hallani, saját lihegésem volt, amit a falak visszhangoztak, egy életre emlékezetessé téve piramisbeli kalandomat.

Gúla gúla hátán

Bár a köztudatban a piramisokat Kheopsz, Kephren és Mükerinosz gúlái jelentik számunkra, közel száz másik piramist találunk még a Nílus mentén. Kairótól dél felé indulunk, az Óbirodalmi főváros, Memphisz, és nekropolisza, Szakkara, valamint Dahsur felé. Az út datolyapálma-ültetvények között kanyarog, a falvakban emberek élik mindennapjaikat elképesztő szegénységben. Dahsurban több piramist is emeltek, de ma csak kettő, Sznofru fáraó törtvonalú és vörös piramisa látogatható. Meglepetésünkre itt sem turistákat, sem árusokat nem találunk: 1996-ig tiltott katonai terület volt ez a vidék, így kimaradt a szokásos útvonalak állomásai közül.

A vörös piramist már gyakorlott léptekkel járom be, és nem győzök ámulni a termek falát alkotó hatalmas tömbökön. Így, testközelből látva az emberfeletti méreteket, valóban nehéz elhinni, hogy az egyiptomiak pusztán emberi erővel munkálták meg, és illesztették be őket a piramis falába. A kissé hátrébb elhelyezkedő törtvonalú piramisba sajnos nem lehet bemenni. De körbejárni mindenképpen érdemes, mert egy részét még ma is simára csiszolt kőtáblák fedik. Ennek alapján könnyebben elképzelhetjük, hogyan is festettek virágkorukban ezek az építmények. Amikor Ménész király Kr. e. 3 000 táján egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot, Memphiszben alapított fővárost. Memphisz egykori hatalmát ma már sajnos szinte semmi sem idézi, annál inkább egykori temetője, Szakkara, ahol Dzsószer fáraó lépcsős piramisát is találjuk. A lépcsős piramist a világ legrégebbi ismert építményének tartják. Építését Kr. e. 2 620-ra datálják, formáját pedig a későbbi piramisok előfutáraként jegyzik. Többször is körbejárom a monstrumot. Alulnézetből olyan, mintha a lépcsők egyenesen az égbe vezetnének.

Gátakkal a Nílus ellen

Megtelve a piramisokban szerzett élményekkel repülőre ülünk, és irány az ország déli része, a 900 kilométerre fekvő Asszuán. A reptérről a városba az Asszuáni-gáton át vezet az út, amelyet a britek építettek a XIX. század fordulóján. A gátnak köszönhetően a termőterületek megnőttek, a vízerőművek pedig elég elektromos áramot termeltek ahhoz, hogy szinte az egész országot ellássák energiával. De a ’40-es évekre már szűkösnek bizonyult a gát kapacitása, így attól délre – szovjet segítséggel – új gátat építettek. A ’60-as években folyó építkezések azonban felborították a térség ökológiai egyensúlyát, így sok ókori emléket a víz elöntése fenyegetett. Ezek egy részét végül az UNESCO segítségével sikerült megmenteni: 14 templomot, köztük Philae és Abu-Szimbel templomát darabjaira szedték, és magasabban fekvő helyeken újra felépítették őket.

Philae templomába egy helyi taxissal megyünk Asszuánból, aki egész úton vidáman csacsog tízszavas angoltudásával. Egy kereszteződésben gondolkodás nélkül áthajt a piroson, majd, ahogy meglátja az út mellett álló rendőrt, beletapos a fékbe. A rendőr előveszi plajbászát, hogy felírja a rendetlenkedő taxis rendszámát, de emberünk derékig kihajol az ablakon, és arabul hablatyolva, széles gesztusokkal kérlelni kezdi. A rend őre végül megenyhül, és int, hogy menjünk tovább, a sofőr pedig még vidámabban – de semmivel sem szabályosabban közlekedve – visz bennünket a kikötőig. Az Agilkia-szigetre motoros hajóval kelünk át. Az oszlopok között bóklászva, kissé szentségtörő módon arra gondolok, hogy ezek a falak sihederkorúak a piramisokhoz képest, hiszen „csak” 2 400 évesek. A templomot Ízisz tiszteletére emelték, aki akkoriban a legnépszerűbb istenség volt, és akit itt még akkor is tiszteltek, amikor a Római Birodalom már rég felvette a kereszténységet. De a korai keresztények gondoskodtak arról, hogy kézjegyüket rajtahagyják a pogány épületen: az isteneket ábrázoló faragványok arcát barbárul leverték, hogy felismerhetetlenné tegyék őket.

A megmentett kincsek

Asszuán az ókorban Egyiptom déli határvonala volt, attól délre már Núbia húzódott, de a történelem folyamán Egyiptom többször is bekebelezte déli szomszédját. Egy ilyen időszakban, II. Ramszesz uralkodása alatt épült Abu-Szimbel sziklatemploma is, Asszuántól 300 kilométerre. A három órás buszútra hajnali háromkor indulunk: csatlakoznunk kell a félszáz buszból álló konvojhoz, mert az 1997-es luxori turistamészárlás óta csak így kelhetünk át a sivatagon. Kora reggel van még, amikor a sziklatemplomhoz érünk. II Ramszesz bejáratnál strázsáló szobrai mintha még ma is a birodalom határait őriznék álmos tekintetükkel. Elhaladok a 20 méteres monstrumok mellett, amelyeknek a kislábujja körméig sem érek fel. Olyan tiszteletet parancsolóak, hogy porszemnyi alattvalónak érzem magam mellettük. Ábrándozásomból az őr durva kiáltása zökkent ki, aki a bejáratnál a táskámba parancsolja fotógépemet, nehogy kísértésbe essek, és kamerámba zárjam valamelyik gyönyörű falrészletet. Sokáig bámészkodom odabent, alig marad időm a másik templomra, amelyet II. Ramszesz feleségének, Nefertarinak építtetett. Még elképzelni is szörnyű, hogy ha nem mentik meg ezeket a templomokat a víz elől, akkor ma legfeljebb az arra úszó halak csodálják meg őket.

Az edfui Bábel-torony

Asszuánból hajóval indulunk Luxor felé. A fedélzeti medence szélén ülve nézem a part menti tájat: mindenütt zöld pálmaligetek, termőföldek, mesés pillanatképek birkacsordákról, pancsoló gyerekekről. Útközben megállunk Kom-Ombóban és Edfuban, ahol a Philae-i templommal egyidős, Ptolema-iosz-kori templomok várnak. Edfu Hórusz-temploma a legtökéletesebb állapotban megmaradt egyiptomi templom, így ez semmiképpen sem maradhat ki a programból. A kikötőből lovaskocsival megyünk a romterületre, amelynek parkolójában gyanúsan sok busz áll. A templomba belépve alig kapok levegőt, mindenütt turisták tömörülnek idegenvezetőik körül. Mindenki más nyelven beszél, mintha csak a Bábel-torony körüli zűrzavar elevenedne meg hirtelen. A kijáratnál kocsihajtónk buzgón integet, nehogy máshoz szálljunk. Visszarepít a kikötőbe, lesegít mindenkit a kocsiról, majd baksisért tartja nagy, kérges tenyerét. Ha tudná, hogy utunk során hányan zaklattak már bennünket a „jól megérdemelt” borravalóért, talán megértené, miért nem nyílik a pénztárcánk. Dühös átkozódásától kísérve törünk utat a hajóig.

Az „élők városa”

Utunk utolsó állomása Luxor, az ókori Theba, amelyet az Újbirodalom idején tettek meg Egyiptom fővárosának. Az „élők városa” a Karnaki templomegyüttessel a Nílus keleti partján fekszik. Másfél évezreden keresztül építették, minden uralkodó hozzátoldott valamit a meglévő épületekhez, amely így elképesztő nagyságúra növekedett. A két négyzetkilométernyi területen eddig közel kétszáz épületet azonosítottak. Már az oszlopcsarnokban feltűnik, hogy egy különös helyen lépkedek: a faragott oszlopok olyan hatalmasak, mintha óriásoknak emelték volna őket.

Órák hosszat bolyongok a kövek között. Ha az útikönyv szerint haladnék épületről épületre, valószínűleg hetekig itt kéne bóklásznom, hogy mindent megtudjak. Reménytelen. A bédekkert a táskámba csúsztatom, és hagyom, hogy a kövek meséljenek. Még zsong a fejem, amikor végigsétálok a Szfinxekkel szegélyezett úton, amely egykor 2,5 kilométer hosszan vezetett a Luxori templomig. A kijáratnál egy árus rögtön lecsap rám, három fekete szobrot csomagol ki egy darab újságpapírból, és az orrom elé dugja. Kitartóan jön mellettem, és megállás nélkül magyaráz. Furcsa, de így, az út vége felé már sokkal jobban viselem az efféle zaklatást. Megyek tovább, egyszerűen tudomást sem véve a hadonászó emberről.

A „halottak városa”

A Nílus nyugati partján kapott helyet Theba nekropolisza. Az Újbirodalom fáraói halotti templomokat és sziklasírokat építettek maguknak, hogy haláluk után itt helyezzék nyugalomra földi maradványaikat. A templomokat a Nílushoz közel építették, és mindegyikhez csatorna vezette a folyó vizét. Maguk a sírok beljebb, egy eldugott völgyben kaptak helyet, a mészkőfalba vágva, a Királyok és a Királynők Völgyében. A Királyok Völgyében eddig 62 sírt tártak fel, az utolsó közöttük a híres Tutankhamoné, amelynek leleteit a Kairói Múzeumba vitték. A térkép előtt állva azon morfondírozok, melyik sírba szálljak alá. Végül a nagy tömeget látva a távolabbiak felé igyekszem. Egyik szebb mint a másik: a zegzugos járatok falain festett, faragott képek, az utolsó helyiségben pedig a fáraó szarkofágja. A szikla mélyén, amelyet kintről féktelen erővel hevít a nap, fülledt meleg van, a falakat nézve mégis ottfeledkezem egyik-másik teremben.

Tizenegynéhány sírral a hátam mögött kifelé lépkedek, már csak Ramszeszem nyughelyét kutatom. Meg is találom, de szomorúan látom, hogy rendkívül rossz állapota miatt zárva van. Pedig – ki másé is lenne? – az övé az egyik legnagyobb sír a völgyben: az egymásból nyíló kamrák és folyosók 168 méterre nyúlnak be a sziklába, a sír területe pedig 868 négyzetméter. Hurhgada felé tartok már, hogy néhány nap alatt kipihenjem az út „fáradalmait”. Bőröndömben ott alszik Básztet, a macskaisten és Anubisz, a sakálisten éjfekete szobra, mellettük ott lapul néhány fényes hátú, türkiz Szkarabeusz bogár. Emlékezetembe idézem a helyeket, ahol jártam, és ráébredek, hogy minden, ami az ősi Egyiptomból megmaradt, a valláshoz és a túlvilági élethez kapcsolódik. Mintha a fáraók egész életükben a halálra készültek volna, és megszállottságukban észre sem vették, hogy pont az életre nem koncentráltak soha, amelynek meghosszabbítására annyira vágytak.