Világítótorony-túra Dalmáciában

Vajon milyen lenne, ha a Kis herceg bőrébe bújhatnánk, s kis időre egy pöttöm földdarab urai lehetnénk, ahol egyedül üldögélnénk rózsák és majomkenyérfák társaságában? Na nem a B-612-es bolygón, hanem sokkal de sokkal közelebb: itt, a horvát Adrián, ahol aprócska, lakatlan szigeteken világítótornyok várják az elvonulásra vágyó utazót.

Különösen kezdődött ez az utazás. Néhány nappal az indulás előtt megkérdezték tőlem, mit szeretnék jobban: magamra maradni egy apró szigeten egy világítótoronyban, vagy inkább a toronyőr is töltse ott az éjszakát? Ekkor gondoltam végig először, mire is vállalkoztam, amikor elfogadtam a meghívást egy horvátországi világítótorony-túrára. A tornyokat – szám szerint 48-at – a Monarchia idején építették a dalmát tengerparton, hogy útmutatóul szolgáljanak a hajósoknak. Ezek közül tizenegyben nemrég apartmanokat rendeztek be a kalandvágyó turistáknak. A tornyok nagy része az emberek lakta világtól távol, vagy egyenesen egy lakatlan szigeten áll, ideális pihenőhelyül szolgálva azok számára, akik elvágyódnak a civilizált világból.

Makarska

Az első világítótorony Horvátország, ezen belül Dalmácia egyik legszebb szakaszán, a Makarskai Riviérán várt, a Szent Péter-félszigeten. A nevéből ítélve egy „mennyei” helyre számítottam, s bár a kapuk kulcsát nem Szent Péter, hanem egy fiatal lány őrizte, a sziklák tetején egyensúlyozó építmény, hátterében a tengerrel elbűvölő látványt nyújtott. Elvonulásról azonban itt kivételesen szó sem lehetett, hiszen a torony Makarska központjától mindössze húsz percnyire, egy erdős parkkal, sétautakkal és pihenőpadokkal körülvéve áll, ahol békésen sétálgattak a helybéliek és a turisták. Mégis, amikor kiderült, hogy nem itt lesz a szállásom éjszakára, elszomorodtam. Elképzeltem a reggeli ébredést a tengerre néző szobában, aztán egy napfürdőt a néhány lépésre lévő strandon, majd egy sétát a fenyőillatú parkban, és egy finom reggelit az egyik kávéházban – mindez együtt nagyszerű kezdete lehetett volna az utazásnak.

Lastovo

De ami késett, nem múlott. Makarskát elhagyva kompra szálltam, és késő délután a Lastovo szigeti Ubli kikötőjébe érkeztem, ahol az útiterv szerint a toronyőr, Jure Kvinta várt rám. Miután leszálltam, tétován álldogáltam a hatalmas hajó mellett, félszegen pásztázva az ott várakozókat: vajon melyikük lehet a toronyőr? Rakoncátlan képzeletemben egyre csak a Notre Dame-i torz alak képe derengett fel, taszító, ormótlan arcával, hatalmas púpjával, és kacska lábával, akitől annyira féltem kiskoromban. Miközben efféle gondolatokkal hadakoztam, egy középtermetű, farmeres férfi lépett hozzám, és a kezét nyújtotta. Futó pillantással végigmértem, s örömmel nyugtáztam, hogy vendéglátóm hál’ Istennek a legkevésbé sem hasonlít a riasztó Quasimodóra. Jó húsz kilométernyi út állt előttünk a sziget déli csücskéig, a Struga világítótoronyig. Az öreg, kiszolgált Lada szuszogva vette a kanyarokat, az ülések ütemesen nyikorogtak alattunk, miközben a kerekek Horvátország útjait taposták. Ahogy elhaladtunk egy-egy biciklis vagy gyalogos mellett, Jure dudált és intett egyet. „Mindössze 600-an lakunk a szigeten” – mondta mintegy magyarázkodva – „itt mindenki ismer mindenkit.” Jure nem volt a szavak embere. Az út alatt csak néhány szót váltottunk, de ez a hallgatagság nagyon is illett a kissé marcona emberhez, aki évtizedek óta a világtól elzárva, a toronyban él a családjával. Nem is erőltettem a fecsegést: néztem a tájat, és igyekeztem szoktatni magam a gondolathoz, hogy lassan elkezdődik önként vállalt remeteségem.

Még a hosszú úton kanyarogtunk, amikor a távolba mutatott, egy sziklaszirtre. A dombhátak tetején alig tudtam kivenni a világítótorony sziluettjét, és elképedve láttam, hogy a torony ijesztő magasságban áll a szirt tetején, mintha meg se lehetne közelíteni. Pedig, ha nem is könnyen, de fel lehetett jutni oda. Az építmény csak úgy fürdőzött a lemenő nap fényében, a zöldre festett spaletták nyitott szemekként pislogtak a négy égtáj felé. Ahogy körülnéztem, mindenütt üde dombok púposodtak, lent pedig egy öböl kéklett egy kis félszigettel, de házakat és embereket közel s távol sehol sem láttam. Megérkezésünkre a toronyőr felesége kikukkantott a torony tövében álló kis házból, és barátságosan intett, hogy mindjárt jön. Kimmy, a kutya vakkantott egyet, és izgatottan a torony kapujához szaladt, mintha csak az utat mutatta volna. Beléptem a vastag falak közé. A szél körbe-körbe futkosott, csapkodva ajtót-ablakot, amit épp’ nyitva talált. Itt aztán nem volt kérdéses, hogy tengerre néző szobát kap-e a vendég: a 70 méteres magasságból körpanorámában lehetett látni a Horvátországra oly jellemző mélykék tenger hullámait. A toronyban senki sem lakott rajtam kívül, így mikor magamra maradtam, ijesztő csend nehezedett rám. A némaságban még az apróbb zajok is felerősödtek: a légy zümmögése egy légcsavar zúgására hasonlított, a spaletta becsapódásától pedig majd’ elállt az ember szívverése. Nagyvárosi élethez szokott fülemnek szokatlan volt ez a „hangtalan” világ: olyan tiszteletet parancsolt a csend, amelyben szentségtörés lett volna akár tévét vagy rádiót bekapcsolni. Eszembe sem jutott efféle. Inkább felfedezőútra indultam: felmásztam a csigalépcsőn a toronyba, ahol a hatalmas lámpa lakott, végignéztem a tájon, majd körbejártam az épületet lent is, kitapogatva kis birodalmam sziklafalakkal övezett határait. Aztán visszamentem a toronyba, hogy megvacsorázzak, s lám-lám a konyhában már terített asztal várt mindenféle finomsággal. Na nem a mesebeli terülj-terülj asztalkám pottyant le hozzám: a toronyőr felesége gondoskodott ilyen bőkezűen ellátásomról. Nada asszony beszédesebb volt az uránál. Mesélt a Kvinta családról – amelynek harmadik nemzedéke őrzi a világítótornyot – a gyerekekről, és Jure-ról, aki naponta jár ki halászni a tengerre.

Elmondta, mennyire szeretnek Horvátország e piciny földdarabján élni, távol mindentől, ami az emberek életét megkeseríti; elmesélte, hogy milyen szép itt a természet ölén, és milyen különös látvány, amikor télen a hegyet hó takarja, lent pedig hullámzik a tenger. „Úgy élünk itt” – mondta – „mint a Kis herceg a maga kis bolygóján. És nagyon boldogok vagyunk.” Reggel alig vártam, hogy felderítsem a tengerpartot, és kiránduljak egyet a dombok között. A toronytól csak egy út vezetett lefelé, az, amelyiken jöttünk, így nem volt nehéz eldönteni, merre induljak. Azt is tudtam, hogy Lastovo úgy tíz kilométerre van innen, városnézésről tehát szó sem lehetett. Ahogy elindultam az úton, Kimmy nagy farokcsóválás közepette mellém szegődött, így igazán nem mondhattam, hogy még a kutya se kísért el az útra. De néhány méter után megunta, s ledőlt a fűbe egy árnyékos fa alá, így egyedül lépkedtem tovább. A toronyhoz tartozó kiépített strandot hamar megtaláltam, de sokkal vonzóbbnak tűnt a vad part, ahol a hatalmas sziklákat mintha arra teremtették volna, hogy napozni lehessen rajtuk. Ráadásul a világon senki nem járt itt, így az ember abban a boldog tudatban adhatta át magát a sütkérezés örömének, mintha egy lakatlan szigeten lenne, ahol semmi és senki nem zavarhatja pihenésében.

Különös érzés, amikor az ember ennyire magára marad. Feküdjön akár a tengerparton, vagy sétáljon a térdig érő zöld növényzetben, önkéntelenül befelé fordul, magával kezd foglalkozni, s szinte az egész napja meditálással telik. Eszembe jutottak a remeték, akik hosszú évekre elvonultak az erdőkbe, hogy elmélkedéssel edzzék lelküket, s a nagy vallásalapítók is, akik így találták meg az utat a boldogsághoz. Rettenetesen hoszszúnak tűnt a nap. A délutáni sétából jövet egyre lomhábban lépkedtem a sok gyaloglástól, s úgy éreztem magam, mint aki a Camino-t járja, csak éppen nem Santiago de Compostellá-ba tart, hanem Dalmácia néptelen tájain halad végig. A második nap reggelén kicsit visszatér-tem a civilizációba: Jure az iskolába tartó gyerekekkel együtt engem is bevitt Lastovóba. Jó volt ismét emberek között lenni, utcákon, házak között sétálni, és beülni egy frissen sült almás pitére az egyik cukrászda teraszára. Persze Lastovóban sétálni amúgy sem utolsó időtöltés: a domb oldalába épült város látképe képeslapra kívánkozik. Nem tudtam betelni a hangulatos, girbe-gurba utcákkal, s jól esett elüldögélni a napsütötte lépcsősorok tetején, ahol mosolyogva kerülgettek az időnként arra járó helybéliek. Az idilli hangulatot aztán hirtelen támadt zaj űzte el: egy busznyi turista érkezett, harsány kiabálásuk betöltötte a békés kis utcákat. „Nesze neked civilizáció!” – gondoltam magamban, és erős vágy fogott el, hogy visszameneküljek a „tornyomba”, ahol nemhogy ember, de még madár is alig jár.

Plocica

Másnap hajnalban elbúcsúztam Kvintáéktól, s egy másik horvátországi világítótoronyba utaztam, Plocica szigetére. A talpalatnyi földdarabra – amely Korcula mellett helyezkedik el, s amelyen a tornyon kívül semmi más nincs – Ante Petkovic, az ottani toronyőr vitt át hajóval. Mielőtt kikötöttünk volna, Ante a közelben elhelyezett varsák felé vette az irányt, de erősen gondolkodott, hogy magával vigyen-e. A horvátok ugyanis elég babonásak, és azt tartják, hogy a nő a hajón szerencsétlenséget hoz. Nagy fejcsóválások közepette aztán mégis magával vitt. Felhúzta a varsákat, és lám, az egyikben egy hatalmas homár kalimpált. Ante sugárzott a boldogságtól, és örömében a kezembe csapott, mintha azt a homárt én tereltem volna be a varsájába. Attól kezdve nemhogy nem tartott szerencsétlenségnek a hajón, de egyenesen a tenyerén hordozott. Plocica szigetén értettem meg igazán, mire gondolt Nada asszony, amikor a Kis herceget emlegette. Ott voltam a tenger közepén, egy aprócska szigeten, amelynek egyik végéből át lehetett látni a másikba, és egy kis időre úgy érezhettem, hogy az enyém, hiszen közel s távol senki nem volt rajtam kívül.

Illetve volt, azaz voltak: a levegőben százszámra keringtek a sirályok, hangos vijjogásukkal adva tudtomra, hogy egyáltalán nem örülnek a jelenlétemnek. Később meg is tudtam, miért: a bokrok tövében fészkek lapultak, tele kikelésre váró tojásokkal. Ezeket félthették a madarak az illetéktelen behatolótól. A torony tetejéről, mint egy király, az egész „birodalmamat” beláthattam, elnéztem a partokat, a kikötőhöz vezető hosszú utat, és az eget szürkére festő sirályokat. Amíg én fel s alá bóklásztam a szigeten, Ante ebédet készített, és elmesélte, hogy gyerekkora óta jár erre a szigetre – akkor még toronyőrök laktak Plocicán –, de mióta a világítótornyot automatizálták, nincs szükség állandó felügyeletre. Csak a maga kedvére köti ki hajóját a szigeten, és azért, hogy a turistákról gondoskodjon. „Nincs is ennél jobb hely a világon!” – mondta legyintve – „Van hogy heteken, hónapokon keresztül itt vagyok, s csak ennivalóért hajózom be a városba.”

Délutánra napozást és lustálkodást terveztem, s azon morfondíroztam, a sekélyebb parton vagy a túloldal hatalmas, lapos szikláin telepedjek-e le inkább, mert mindkettő remek pihenőhelynek ígérkezett. De az időjárás keresztülhúzta számításaimat. Erős, hűvös szél kerekedett, s kisvártatva hatalmas esőcseppekben zúdult le az égi áldás. A vihar egész éjszaka tartott, ami még különösebbé tette ott-tartózkodásomat. Nem mintha féltem volna, hiszen az erős falak megvédték az épületet, inkább azért, mert ha az ember ilyen testközelből érzi a tomboló elemek dühét, olyan kicsinek és erőtlennek érzi magát. A szobám ablakából észak-kelet felé lehetett kilátni. A messzeségben Hvar sziget és a Peljesac-félsziget világítótornyai pásztázták fényükkel a vizet, mintha sárgás csóváikkal a vadul hullámzó tengeren magányosan álló plocicai toronynak integettek volna. Hajnalra kicsit alábbhagyott az égszakadás, de a szigettől távolodó hajónkat úgy dobálta a szél, mintha egy könnyű, műanyag lavór lett volna. Álomittasan gubbasztottam a hajó padján, néztem a tarajos hullámokat, az egyre távolodó szigetet és rajta a világítótornyot, amelynek fényei meg-megvillantak a sötétszürke égbolton. Valószínűtlen volt a kép, s mintha valóban csak egy díszletet néztem volna, a függöny hirtelen legördült, s a gyönyörű látványnak vége szakadt. A szél ugyanis egy erős rántással lefújta a ponyvát a hajó tetejéről, szimbolikusan is pontot téve utazásom végére.

Nem tudom, hogy a horvátországi világítótornyokban töltött magányos hét alatt vajon bölcsebbé, edzettebb lelkűvé váltam-e, mint ahogy a civilizációból kivonuló remeték annakidején. Az azonban biztos, hogy egy egészen különleges élménnyel lettem gazdagabb. Kevesen gondolnák, hogy ez a kaland ma már szinte mindenki számára elérhető, s ha csak egy kis időre is, bárkiből lehet Kis herceg. Nem kell hozzá más, mint egy elhatározás. A többi már szervezés kérdése.