Négy nap Tunéziában

Amikor megtudom, hogy mindössze négy napom van Tunézia felfedezésére, egy saját cédulára négy szót firkantok: Sidi Bou Said, Karthágó, Tunisz medina és Jerba. Hatalmas várakozás lesz úrrá rajtam, ahogy a Tunisair járata hirtelen ereszkedni kezd a Földközi-tenger kék tükre fölött, s egy merész manőverrel a Tuniszi öböl felé fordul.

Első lépés: Sidi Bou Said

Világító kék ablakok, és ajtók vakítóan fehér falakba ágyazva találkoznak a leírhatatlanul kék tengerrel és a levegőóceánnal. Ez Tunisz Szentendréje. Az ember leparkol a girbegurba, szűk utcácskák valamelyik szegletébe, és beleveti magát a sétálók lassan csordogáló folyamába. Ami meglepő- bár úton útfélen apró boltocskák füzérébe botlok -egyetlen kereskedő sem rohan le „kihagyhatatlan”, csak nekem szóló ajánlatával. Az 5000 lakosú festői művészfalu, Sidi Bou Said egy sziklaoromra épült a XIII. században. Andalúziára emlékeztető házacskái fészekszerűen üldögélnek a Nagymecset körül, melynek vashálóval bevont ablakán keresztül sikerül lefényképeznem a város nevét adó szúfi-szent márványkoporsóját.

A Sikátorok macskakövein ballagva a legszebb színeiben tárul fel a Tuniszi-öböl. Egy teraszos úthajlatból pompás kilátás nyílik a kikötőben ringatózó motoros, és vitorlás hajókra. Csak szívom magamba a szuvenír üzletekből, kávéházakból, édességpultokból áradó illatokat, a békés hangulatot, az arab nyelv dallamos cirádáit, szemeimet pedig a falakról alázúduló, vérvörös muskátlikon és áttetsző-lila murvafürt füzéreken legeltetem. Aztán lehuppanok az egyik kávézóba, egy parányi márványasztalhoz, s miközben mentateát kóstolgatok, tuniszi születésű, de magyarul remekül beszélő kísérőm beavat az úgynevezett „butikhotelek” titkába. Nagy divat mostanában, hogy az Andalúziából bevándorol, spanyol muszlimok által épített családi villákat meghitt, 10-12 szobás szállodákká alakítják át, persze az eredeti jelleg megtartásával. Tehetik mindezt egy brit nemesnek, d'Rlanger bárónak köszönhetően, aki elérte, hogy 1915-ben a település ősmagját műemléki védelem alá helyezzék, s így a város megtarthatta mediterrán jellegét.  Az estebédet egy hangulatos étteremben költöm el, a menü 'kuszkusz' (búzadara hússal, zöldséggel) mazsolával, csípős 'mechouia' salátával (grillezett zöldségekből) frissen sütött dorado hallal, és gallyal együtt szedett, mézédes datolyával.

Második lépés: Karthágó

A loholó turistának néhány romhalmaz, s talán a történelemkönyvekből felrémlő halovány emlék. Számomra maga a beteljesült álom. Hallgatom az idegenvezető szapora szövegét, de gondolataim visszaszállnak apám könyvtárába, melynek sarkában kuporogva olvastam Didóról, Pygmalion föníciai király lányáról Vergilius Aeneas-ának főhőséről, aki Türoszban tengerre szállva menekült a családi fészekből, miután apja, megölette a férjét. Dido- eredeti nevén Elissa hercegnő- holt párja szellemének tanácsára 80 nemessel először Ciprusra menekült, ahol hajóra vett 80 feleséget a kíséret számára, majd tovább indult Észak-Afrika felé. A királynővé avanzsált Elissa ekkor kapta a Dido becenevet, mely föníciai nyelven „Kóborlót” jelent. Amikor partra szállt a mai Tunisz határában, a  helyiek rangidőse akkora földet kínált fel neki, melyet lefed egy ökör lenyúzott irhája. Dido vékony csíkokra vágatta a bőrt, s emberei az éj leple alatt a bőrdarabokkal körbekerítettek egy dombot, melyet Byrsának, azaz „Ökörirhának” neveztek el. Dido királynő e halom platóján alapította Karthágót Kr.e. 814-ben.

A magaslat csúcsán állok, lábaim alatt a modern tunisz panorámájával. Megpróbálom elképzelni a 34 kilométer hosszú falat, mely egykor körülvette  az ókor legnagyobb hatalmú, 30 0000 lelket számláló városát. A történészek a karthágóiaknak tulajdonítják a kereskedelmi tevékenység feltalálását. Tény, hogy jól megéltek belőle. Nem is csoda, hogy rövidesen Róma útjába kerültek. A harmadik pun háborúban Hannibal és  Hasdrubal városát a rómaiak földig rombolták, helyét sóval hintették be. Augustus császár Kr. e. 44-ben felélesztette, s Karthagó újra tündökölt, mint tartományi főváros, egészen a Római Birodalom bukásáig. Jöttek a vandálok, majd Bizánc katonái, de az arabok voltak azok, akik 629-ben ismét a földdel tették egyenlővé. Ezt a csapást már csak a legendája élte túl.

A Byrsa-Dombról aláereszkedünk Carthage-Salammbo negyedébe, a zseniálisan megtervezett pun kikötőbe, majd meglátogatjuk a hajdan 70 000 nézőt befogadó római cirkuszt, a csodálatos akusztikával rendelkező amfiteátrumot, a római víztárolókat. Zárás előtt egy órával még visszatérek a „hegyre” és elveszek a  Karthágói Nemzeti Múzeum két szintjén kiállított történelmi ereklyék között. Napnyugtával egy étterem hangulatos, tengerparti teraszán mártogatom a berber zsemle, a 'tabouna' darabkáit a méregerős 'harissa' (csípős csiliszósz) oliva olajban fürdő keverkékébe, mialatt várok a 'kabkabou' illatos, fűszeres főtt halára.

Harmadik lépés: A Tunisz Medina a Bazárral

A Rue Tourbet El Bey keskeny sikátorában több száz magammal, turisták, és helyiek áramlatában úszom előre. Két oldalt az árusok kezei úgy rántanak ki bennünket a tömegből, mint pecások a lazacot íváskor. A tekintetem egy kiállított pénztárcára réved. Azon nyomban horogra kerülök. A kellemes külsejű fiatal arab bizalmasan felém hajol: dínár, vagy euró? -Euró- felelem.  Az árus villámgyors tekintettel végigmér. Három dolog érdekli: a nyakamban lógó fényképezőgép, a karórám, és a cipőm márkája.-58 euró – jön a válasz. Megköszönöm, és tovább indulok. -Neked, madzsar, csak 40! -tülekedik utánam. Végül 5 euróért megkapom... Így zajlik az élet a tuniszi medina bazárjában, nap mint nap. Aki nem alkuszik, azt az árusok sem becsülik sokra.

Mivel lakva ismerszik az ember, a medina szívében a Rue Sidi Ben Arous egyik butikhotelében szállok meg. Nem tudok betelni az arab építkezés e remekeivel. Tucatnyi köves udvar, kanyargós lépcsőház, teraszok, egy találomra kinyitott oldalajtó, és az épület tetején találom magam. Szobámból csigalépcső vezet le a fürdőszobába, a szomszédban lépcsősor vezet a nappaliból a piedesztálon trónoló francia ágyhoz. A pasztellszínekbe burkolt folyosókon, a csempékkel kirakott udvarokban párnák hevernek a  szőnyegen, süppedő bőrkanapék, bokáig érő kávézóasztalok. A házi reggeli igazi energiabomba: kancsó tejeskávé, lágy tojás, 'assida' ( búzadarabokból, olivaolajból, és datolyából főzött puding), palacsintaszerű lepény és 'sohlob' (cirokmagból, cukorból, mézből, fahéjból és gyömbérből készült sütemény).

A Medina kifejezés egyébként minden tunéziai nagyvárosban a történelmi óvárost jelenti. A tuniszi medina a Kr. u. VII. évszázadban alakult ki, s a francia megszállás végéig őrizte központi szerepét. Szűk, macskaköves utcák fölé boruló, két -háromemeletes, szolid építésű, titokzatos házak, váratlan boltívek jellemzik. A nehéz fakapukon három magasságban lógnak a kopogtatók, melyek más-más hanggal jeleznek a lakóknak: a legalacsonyabb az iskolából hazatérő gyerekeknek, a középső az ott lakó felnőtteknek, a legfelső az idegen látogatóknak készült. A házban élő muszlim nők így állapítják meg ki várakozik odakint.

Délutánra a hírneves Bardo Múzeum szerepel a programban, de sajnos zárva van. Ezért kárpótlásul meglátogatom a Zaytouna-nagymecset hatalmas imádkozó-terét. Útközben neveletlenül bepillantok a Hamuda Pasha-mecset nyitva hagyott ablakán, ahol az imám a kezében tartott mikrofonba énekelve ösztökéli az igazhitűeket: „Allahu akbar,Allahu akbar, Ashhadu an la Ilah ila Allah”. Végiggyalogolok a Rue Jamaa Zitounán, egészen a Place de La Vicoire-ig, ahol párizsi mintára áll a Bab Bhar diadalíve, ismertebb nevén a Francia-kapu. Azon nyomban megváltozik a hangulat, fiatalok csoportjai, arabok, és európaiak, nyüzsgés, autók, sárga taxik, szupermodern üzletsorok.

Negyedik lépés: Jerba (Djerba) szigete

A kétmotoros Bombardier repülőgép egy óra alatt teszi meg az utat Jerba szigetének repteréig. Úgy lábalok át a márványlapokkal burkolt, tágas tranzitcsarnokon, min egy magára hagyott római kori fórumon. Néhány lépés és megérkezem a Lótuszevők szigetére. A latinórákon átsilabizált Homérosz-mű részletei kavarognak a fejemben, midőn Odüsszeusz hiába noszogatja társait a sziget elhagyására, a legénységet elbűvöli a helyiek által étekként feltálalt lótusz mézédes termése. Sokan napjainkban is e hátra maradt hajósok leszármazottjainak tekintik magukat. Nem meglepő tehát, amikor a terepjáró vezetője ezzel fogad: - Érezze jól magát az álmok szigetén!

A valóságban eredetük közelebb áll a berber gyökerekhez, akiket a mai főváros közelében, már 2700 évvel ezelőtt itt találtak az erre csellengő föníciaiak. Később az arabok vonultak keresztül a tengeren, útban Tunisz- Karhágó felé, majd menekültként itt vetették meg a lábukat a lázadó karaita törzsek. Aztán eltelt néhány évszázad, amikor a tengeri kalózok is kedvenc búvóhelyüknek tekintették a szigetet- köztük a hírhedt Barbarossa testvérpár is-, s így már teljes lett a keveredés.

Délnek indulunk, Erriadh felé. Látszik, hogy a tradicionális épületek a támadások elleni rettegés jegyében születtek errefelé. A régről fennmaradt családi otthonokat, a 'menzeleket' magas fallal vették körül, a sarkokon szögletes őrtornyok ágaskodnak. A mokány kinézetű mecsetek is inkább hasonlítanak erődítményekre, mint imahelyekre. Észak-Afrika legöregebb zsinagógájára sajnos csupán távolról vethetek egy pillantást: a hófehérre festett hármas kapu kérlelhetetlenül zárva van. A bánatpénz egy zsidó és egy arab butikhotel meglátogatása. Amikor az utóbbiban leülünk a patinás faasztal mellé egy menta teára, a tulajdonosnak bevallom, sokkal szívesebben tölteném szigeti napjaimat akármelyikben a kettő közül, mintsem egy ötcsillagos  “szabványhotelben”. S lám, mintegy ellenpontként, elképesztő luxus és nagyvonalúság jellemzi a sziget északkeleti sarkán kiépített turistazónát. A Flamingo Pontnál kezdődő, mintegy 15 kilométeres szakaszon telepített szállodasor mindent nyújt, amire Las Vegas rafináltsága és Copacabana homokpartja csak együtt lenne képes. A szállodasor háta mögött lévő úton haladva Floridát vélem látni éttermeivel, szuvenír üzleteivel, valamint kerékpár- és robogó- kölcsönzőivel. Sidi Mahres aranyló homokpartját még ezen a szürke napon, a szemerkélő esőben is igézőnek találom.

Jerbán minden út a fővárosba, Houmt Souk-ba vezet, mely név piacteret jelent. Képzeljenek el egy olasz “piazzát” egy közép-keleti nagybazárt, és egy görög halászfalut, gyúrják össze a hármat, s eredményül megkapják Houmt Souk-ot! A város Tunézia csiszolatlan gyémántja, s remélem, az is marad. Legnagyobb élményem a központi vásárcsarnokban tartott hal aukció. Termetes hivatalnok ül minden stand közepén, pultra emelt széken, a füle mögött apró virágbokrétával,  s  szigorú tekintettel ellenőrzi a füzérre kötött halak eladásának menetét. A vásárlók bekiáltással licitálnak, a nyertesek földöntúli mosollyal veszik át a portékát, mintha ingyen jutottak volna hozzá. Ősi tradíciónak vagyok szemtanúja, s néhány pillanatra még arról is megfeledkezem, hogy hamarosan érkezik a Bombardier, s félbeszakítja kurtára sikerült látogatásomat a Lótuszevők szigetén…