Indonézia: Jáva, Ambon, Bali - Három sziget, három világ

Indonéziáról sajnos gyakran nem a legjobb hírek jutnak el hozzánk, a „messzi” Európába. Pedig a világ legnagyobb muszlim népességű országában rendkívül barátságosak az emberek. Persze nem egyformák: az iszlám követői mellett sok keresztény, hindu és buddhista is osztozik a 240 milliós ország 6000 lakott szigetén. S talán pont ez teszi őket ennyire toleráns, kedves, mosolygós néppé...

Sok muszlim országban jártam, s nem volt könnyű dolgom, amikor az ott élőkről akartam fényképeket készíteni. Sőt, egyik-másik afrikai, keresztény országban kis híján bajba is kerültem, amikor a helyieket próbáltam lencsevégre kapni. Indonéziában viszont szembetűnő az emberek kedvessége és felszabadultsága: itt mindenki mosolygott, ha ráirányítottam a kamerát, és ez a mosoly őszintének is tűnt.

Jakarta – a XXI. századi metropolisz

Indonézia fővárosába, a Jáva szigetén fekvő Jakartába nem könnyű bejutni. Bár a Soekarno-Hatta repülőtértől nincs messze a város, mégis másfél órába telik, míg a szállodába érünk. Az ok egyszerű: a közel 11 milliós város nem bírja el az óriási autó- és motorforgalmat, így állandóak a dugók. A városvezetés ugyan jóváhagyta a metróvonal építésének terveit, de az várhatóan csak 2016-ra készül majd el. Addig pedig marad a felszíni közlekedés, ami elég sokszínű, ám gyorsnak semmiképpen sem nevezhető. Van ugyan buszsáv, amit hivatalosan csak a városi buszok használhatnának, ám legtöbbször ezek is megtelnek személyautókkal. A büntetés minimális, sőt, gyakran el is marad. Az utak telis-tele vannak motorosokkal, akik teljes sávokat elfoglalnak. A szmog ellen sokan az orrukat is elfedő maszkkal védekeznek. Olykor egész családok kuporognak egy járgányon: középen az apuka és az anyuka, előttük jobb esetben csak egy, néha két gyerek, és van, amikor még hátul, a csomagtartón is lóg egy lurkó. Bár a bukósisak kötelező, azt legfeljebb a felnőttek fején látok, a gyerekeket semmi nem védi. Ha valaki taxit bérel, érdemes a kék színű, állami autókat leinteni, ezekben a sofőr általában beszél angolul, és a tarifát is óra méri. Olcsóbb, ám annál „szagosabb” a helyi motoros riksa, a ‘bajaj’, ezt viszont csak rövidebb útra vegyük igénybe, ha nem akarunk füstmérgezést kapni. Az út mellett bizonyos szakaszokon városi stopposokat is látni, akik üres helyekre vadásznak. Bizonyos kerületekbe ugyanis csak úgy lehet személygépkocsival behajtani, ha abban legalább hárman tartózkodnak. Kár, hogy nálunk ilyen önszerveződő taxizás csak a nagy BKV-sztrájkok idején működik…

Arany lángok, égett kezek

Jakarta emlékművei közül először a Monas-t, az indonéz függetlenség kikiáltásának emlékére emelt, óriási obeliszket látogatjuk meg, amelyet 1975-ben adtak át. A 128 méter magas építmény tetejét díszítő lángok aranyból vannak, maga az obeliszk pedig itáliai márványból készült. Az emlékmű belsejében az indonéz függetlenségi nyilatkozat eredetijét is megnézhetjük, ám ennél maradandóbb élmény a 115 méter magasan lévő kilátóból elénk táruló panoráma. Innen fentről látszik csak igazán, milyen óriási ez a város! A távolban, a párafüggöny mögött felsejlik a tenger, a másik oldalon pedig már-már az Egyesült Államokat vagy Dubai-t idéző felhőkarcolók jelzik, hogy egy igazi, XXI. századi metropoliszban járunk. A toronyházak között hatalmas ‘mall’-ok, azaz bevásárlóközpontok terülnek el; itt, a Gucci, Versace, Dolce&Gabbana és más világcégek elegáns boltjaiban vásárol a helyi elit. De indonéz „plázacicákat” is látok, akik itt Allahtól meglehetősen távol érezhetik magukat: falatnyi miniszoknyában, magas sarkú csizmában, feltűnően sminkelve billegnek a csillogó kirakatok előtt. Az egyik bevásárlóközpontban egy olyan üzletbe is elvisznek vendéglátóink, ahol a batikolás csínját-bínját leshetjük el. Bent egy gyönyörű, batikolt ruhába öltözött hölgy batikpipával és forró, olvadt viasszal éppen egy selyeminget fest, hihetetlen könnyedséggel és precizitással. A boltvezető hosszú előadást tart a batikolás technikájáról, amit utána ki is próbálhatunk. Kissé összeégetett ujjakkal távozom, de annál jobban megbecsülöm később az ugyanitt vásárolt, színes ingemet.

Holland emlékek, kínai keresztények

A régi városháza környéke ma turistaközpont, ahol az UNESCO támogatásával több gyarmati korból származó épületet is restauráltak. A központi téren áll a Jakarta Múzeum, amely az egykori Városháza épületében kapott helyet. Jakarta egyik legrégebbi épületét 1710-ben emelték a hollandok, s miután eredeti funkcióját elvesztette, katonai irányító központként szolgált, alagsorában börtön is működött. A múzeum 1974-ben költözött falai közé, a szerény tárlat kiállított tárgyai között fegyvereket, berendezési tárgyakat, régi térképeket és más gyarmati korból származó relikviákat tekinthetünk meg. A Taman Fatahillah tér másik nevezetessége az UNESCO által védett Wayang Múzeum, amely a Délkelet-Ázsiában igen elterjedt, a X. század óta népszerű  báb- és árnyjátékok, a ‘wayang’-ok figuráit mutatja be. Gazdag gyűjteményében az ország különböző szigeteiről származó, fából és bőrből készült, néha ember nagyságú bábukat láthatunk. A múzeum melletti színházban a mai napig tartanak a Mahabharata és a Ramayana eposzok történeteit feldolgozó  wayang előadásokat, amelyek mára már jelentősen lerövidültek: a hagyományos kilenc óra helyett „mindössze” ötórásak…

A muszlim árnyalatai

Bármerre járok, az emberek mindenütt kedvesek, segítőkészek és közvetlenek. A kínai negyed piacán nézelődünk, a számunkra ismeretlen zöldségeket és gyümölcsöket próbáljuk beazonosítani. Egyszer csak egy idős kínai házaspár siet a segítségünkre, majd ebédre is meghívnak a lakásukba: szívesen megmutatják, hogyan kell elkészíteni a furcsa terményeket. Idő hiányában a meghívást sajnos nem tudjuk elfogadni, de nem bánjuk, ha egy darabon velünk tartanak. Egy boltban újabb gyümölcsöket mutatnak, sőt kóstolót is vesznek nekünk belőle. Egészen fellelkesednek, hogy idegenvezetőink lehetnek, végül még a szállodába is elvisznek. Útközben az itteni életről faggatom őket. Kiderül, hogy ők már itt születtek, az ország lakosságának körülbelül 10%-át kitevő kínai közösség tagjai, és keresztények. És ők is nagyon kedvesek…

Ami a vallást illeti, az ország lakosságának 88%-a muszlim, de a hívek itt meglehetősen sokfélék, a fanatikus Korán követőktől az egészen liberális felfogásúakig. Iszlám hitű idegenvezetőnk – aki ennek ellenére alkoholt is fogyaszt –, úgy tartja, hogy kétféle muszlim ember létezik: a jó és a nagyon jó muszlim. Kitalálhatják, ő melyikekhez sorolja magát… Jakartában amúgy közvetlenül a nagymecset mellett áll a keresztény katedrális. A korábbi vallási konfliktusok ellenére a várost járva a tolerancia és a sokszínűség nyűgöz le leginkább. A kormány is keményen dolgozik a fanatikusok visszaszorításán, és az ország imázsának javításán.

Ambon – hajóverseny, sztárok és ahol a „fehér embert” megbámulják

A Maluku-szigetcsoport Indonézia keleti részén, Ausztrália felett található. Központja Ambon, ahol a régió hasonló nevű fővárosa is található. Ez a szigetcsoport volt az egyik helyszíne annak a véres összecsapásnak, mely a muszlimok és a keresztények között robbant ki 1999-ben. A kormány erőfeszítéseinek köszönhetően a szigeteken ma már nyugalom van, és a hely természet adta vonzerejét kihasználva próbálják visszacsalogatni a turistákat. Ezt a célt szolgálja a Sail Banda elnevezésű vitorlásverseny is, amely az ausztráliai Darwinból indul, és a különlegesen gazdag élővilágú Banda-tengeren keresztül egészen Szingapúrig vezet. Ám ez nem pusztán egy tengeri vitorlásverseny: a szigeteken számos programot, konferenciát, kiállítást és fesztivált is szerveznek ebben az időszakban, remélve, hogy a turizmus ismét felvirágzik ezen a még viszonylag érintetlen helyen. Ám Ambonban nincs szerencsénk az időjárással. Esős évszak lévén tombol a vihar, zuhog az eső egész nap. A kikötőben tartott Sail Banda megnyitójának programja is lerövidül, az ejtőernyősök helyett csupán az indonéz flotta tengerjáróiban gyönyörködhetünk. A város központjában egy, a szigetcsoport terményeit és kézműves termékeit bemutató kiállítás fogad. Itt átéljük, amit a hollywoodi sztárok már megszokhattak: a helyi fiatalok velünk, „fehér emberekkel” akarnak közös fotót készíteni. Autogram helyett mi már a Facebook elérhetőségeinket körmöljük kis füzeteikbe, így hamarosan több tucat indonéz kamasz válik ismerősünkké a világhálón keresztül. A helyi termékek között mi vagyunk az igazi látványosság.

Víz, víz, víz

Másnap lestoppolunk egy helyi buszt, amellyel a közeli Tulahu városkába utazunk. Az egyetem előtt szállunk ki, s az állítólag a közelben található meleg vizes forrás felől érdeklődünk a diákoktól. A fiatalok szerencsére – a falusiakkal ellentétben – kiválóan beszélnek angolul. A beszélgetés egyre hosszabbra nyúlik, s pár perc múlva már egy garázsszerű helyiségben találjuk magunkat, ahol a srácok csoportosan ropják a táncot. A meghatározott koreográfiára előadott tánc neve ‘poco-poco’. A fiatalok közé természetesen nekünk is kötelező beállni...

A mókázás után még motoros transzfert is szerveznek nekünk a forráshoz. A félórás út az érintetlen vidéken, a trópusi erdőben a szemerkélő eső ellenére is óriási élmény. A hőforrás az erdő mélyén bújik meg, körülötte bambuszkunyhókban élnek az emberek. Mintha évszázadokkal ezelőtti időkbe csöppentünk volna. Mire visszaérünk Tulahuba, ronggyá ázunk, de azért még sétálunk egyet a helyi kikötőben, ahol a katamaránszerű halászhajókban gyönyörködünk. Másnap az eső még jobban rázendít, az orrunkig sem látunk. Amikor kicsit tisztulni kezd az ég, felkerekedünk, hogy meglátogassunk egy közeli falut, ahol állítólag  másfél méternél is hosszabb angolna él a folyóban. Egy helyi férfi főtt tojással, majd csettintgetéssel csalogatja elő a védett állatot rejtekhelyéről. Néhány másodperc múlva meg is jelenik a méretes, kígyózó test, elegánsan odaúszik a tojáshoz, majd tovasiklik. A bátrabbak akár meg is simogathatják. A visszaúton a katasztrófafilmekből ismert képek peregnek élőben: a folyamatosan szakadó eső miatt a kertekben térdig ér a víz, az iskolák, templomok és a lakóházak nagy részét is elöntötte már. De az élet itt nem áll meg, mindenki teszi a dolgát: az asszonyok a megáradt folyóban zavartalanul mossák a szennyest, a gyerekek fejest ugrálnak, és kíváncsian méregetnek bennünket, akik esőkabátban, esernyő alá bújva próbáljuk megörökíteni ezt a számunkra nem mindennapi látványt.

Bali – a turistaparadicsom, rizsföldek és hindu templomok

Bali talán a legismertebb az indonéz szigetek közül, ahol egészen más világ fogad. A reptérhez közeli Kuta Beach-en minden a turizmusról szól: elegáns szállodák, éttermek, szórakozóhelyek, bevásárlóközpontok sorakoznak a tengerparton, ahol éjszaka is nagy a nyüzsgés. De aki beéri ezzel, az sokat veszít: Bali nem csupán a tengerparti henyélésről szól. Első utunk Ubudba, a sziget kulturális és művészeti központjába vezet. A szűk főutcán áll a forgalom, gyalog könnyebben haladunk a helyi kézműves termékeket, maszkokat, edényeket, szobrokat árusító boltok mellett. Az egyik legszebb látnivaló itt a városka pazar környezetben álló hindu temploma, valamint a rákevő makákóktól hemzsegő majompark. Hindu templomból itt nincs hiány: a szigeten több ezer kisebb-nagyobb templomot, szentélyt tartanak számon, és amerre járunk, szinte minden kertben látunk egy-egy kisebb oltárt. Bali lakosságának több mint 90%-a hindu, de békésen megférnek mellettük a muszlimok, keresztények és buddhisták is. Idegenvezetőnk azt meséli, ha valamelyik vallási csoport ünnepséget tart, a többi tiszteletben tartja azt, sőt, segít a szervezésben, lebonyolításban.

Ubudtól nem messze, egy különlegesen szép domboldalon is megállunk. A zöld, teraszos rizsföldek kiváló fotótémául szolgálnak, és ezt persze a helyi földművesek is kihasználják: a rizsből származó bevételüket ki is egészítik egy-egy fényképért elkért rúpiával. Az esti program ‘kecak’ előadás: egy körülbelül 70 fős férfikórus által kísért táncbemutató. A színes ruhákba öltözött szereplők az ősi, hindu eposzból, a Ramayanából adnak elő jeleneteket, a kórus közben különböző ütemben és hangszínben kiabálja: „Kecak, kecak!” A műsor után a népszerű Jimbaranban vacsorázunk, abban az étteremben, amely a 2005-ös terrortámadás robbantásának helyszíne volt. Sajnos ez, és a 2002-es merénylet nagy kárt okozott a sziget turizmusában és gazdaságában. De ma már biztonságos ez a hely, ezt bizonyítják vendéglátóink is azzal, hogy ide hoznak bennünket. Ülünk a homokfövenyre kihelyezett asztaloknál, itt is mindent kellően fűszeresen, ízletesen készítenek el. Azon már meg sem lepődöm, hogy immár én is evőeszköz nélkül, puszta kézzel eszem a halat, a rákot és a kagylót, akárcsak a helyiek!

A nagy hullám és a majmok

Ulu Watu a hegytetőre épült templomáról híres. Mint ahogy más szent helyre, ide sem illik rövidnadrágban belépni. „A szemüvegeket jobb, ha leveszik, mielőtt bemennek!” – javasolja a bejáratnál a mindannyiunkra ‘sarong’-ot (selyemből készített kendő) tekerő szerzetes –„A templomban élő majmok szeretik a csillogó tárgyakat, és el is lopják azokat”. Odabent csak úgy nyüzsögnek a majmok, és valóban mindenre kíváncsiak: szemtelenek, egyenesen ráugranak a fülbevalót, nyakláncot vagy akár csak csillogó papucsot viselő turistákra. Ulu Watu mellett letérünk a tengerpartra. Itt találhatók a sziget szörfparadicsomai: öblök, ahonnan beúszva a több méteres hullámok között találjuk magunkat. Persze ezt csak profiknak ajánljuk, ne itt akarjunk megtanulni hullám-lovagolni!

A parti települések mind a szörfturizmusra építenek: van itt szörfbolt, szörfszerviz és kiépített szörffigyelő stand is, ahonnan óriási objektívekkel fotózzák a hullámlovasokat. Tanah Lot az egyik leghíresebb hely Balin. Egy, főleg a turistáknak kialakított üzletsoron keresztül jutunk le a tengerpartra, ahol lenyűgöző sziklaképződmények, és egy sziklára épült, gyönyörű templom vár. Mindenki estefelé jön ide, hogy ezen a csodálatos helyen nézze meg a naplementét. Jómagam egy étterem teraszát választom, onnan bámulom, ahogy a sárga napkorong a vízbe bukik, és közben azon morfondírozom, vajon hány csodás indonéz szigetet lesz szerencsém még felfedezni a világnak ezen a végén.