Úti beszámoló: A megvalósult alpesi álom

Amikor Ausztriára gondoltam, mindig a csokireklámokból is jól ismert képet láttam magam előtt: muskátlis házak, kolompos tehenekkel tarkított zöld legelők, a háttérben pedig a havas hegycsúcsok. Utazásaim során gyakran érintettem „sógoraink hazáját”. Az autópályákon keresztbe-kasul szeltem az országot, számtalanszor megfordultam Bécsben és megcsodáltam a téli tájat is az ország szívében, de Ausztria csak nem mutatta meg az általam igazinak vélt arcát. Egészen az idei nyárig, amikor is az apartmanunk erkélyére kilépve, örömmel nyugtáztam, hogy végre megtaláltam, amit kerestem.

A nyaralásunk Sankt Michael im Lungauban és a környéken tett minden egyes kirándulásunk, maga volt a valóra vált alpesi álom. Számomra a nyaralás mindig egyet jelentett a tengerrel és a pálmafákkal, így magam is meglepődtem, amikor megpillantván a Vista Königshaus-ajánlatát teljesen lázba jöttem, és gőzerővel készülni kezdtem az osztrák vakációra. Térképek, programok, tervek cikáztak hetekig a fejemben, otthon pedig elkezdtük a visszaszámlálást.

Lássuk a Medvét!

Szerettük volna a lehető legjobban kihasználni a rendelkezésünkre álló hetet és minél több élményt gyűjteni már az út során is, így jött az ötlet, hogy álljunk meg a határ és a szállás között pont félúton található Medve-szurdoknál és kiránduljunk egyet. Bár az időjárás előrejelzések nem voltak éppen bíztatóak, ragyogó napsütés várt bennünket. Annak ellenére, hogy az interneten számtalan leírás és blog foglalkozik a Bärenschützklammal, az  útikönyvek meglepő módon említést sem tesznek róla. Így mi sem voltunk teljesen tisztában azzal, hogy mire vállalkozunk, ennek ellenére – vagy éppen ezért - nagyon lelkesen vágtunk neki a bejárathoz vezető egyórás útnak (természetesen végig hegynek fölfelé).

Megvettük a belépőket és lenyűgözve szökdeltünk felfelé az első falépcsőkön, gyönyörködve a zubogókban, vízesésekben, melyekből egyébként 24 látható a túra során. Olvastam ugyan, hogy számtalan hídon fogunk áthaladni és lépcsőzni is kell, de a következő kanyarban elénk táruló látványra azt hiszem, egyikünk sem volt felkészülve: az előttünk álló hegyóriásra indaként tekeredett fel a bájosan „hídnak” titulált falétrák végeláthatatlan sora. Összesen 169 db, 1900 „lépcsővel”, vagy mondjuk inkább úgy, hogy fokkal. Aki lépcsőnek nevezte, azt a 2 magasságban húzódó korlát téveszthette meg, ami ugyan nagyban segítette a haladást, de így is megküzdöttünk, amíg elértük a „Gösser: 10 minute” táblát. Bár csodálatos volt a látvány és megérte az erőfeszítést, mégis a nap egyik legszebb pillanata az volt, amikor 10 percnyi sétára az utolsó létrafoktól végre tényleg megláttuk a beígért faházikót, a hüttét. Hálásan öntöttük magunkba a megrendelt italokat, ugyanis arra senki sem figyelmeztetett bennünket, hogy megfelelő mennyiségű folyadékkal induljunk útnak, mert órákat fogunk mászni a hőségben, mire újra vízhez juthatunk. Megkönnyebbülést jelentett, hogy a lefelé vezető majd’ 2 órás utat már nem az eddigi módon, hanem egy erdei ösvényen lefelé baktatva kell megtenni. A meredek, hol kavicsos, hol saras-avaros út azért így is igénybe vette a térdeinket és figyelni kellett, hogy hova lépünk, de a hegyi tisztásokon kolompoló tehenek és a diadal, hogy „igen, megcsináltuk!”,  bőven kárpótoltak bennünket az 5 órás túra végén.

Könighaus – avagy király a ház!

A szálláshoz vezető 2 órás úton azért volt bennem némi izgalom, hogy hova viszem a kis csapatunkat, mert az apartmant eddig én is csak képeken láttam. Mivel az én ötletem volt ez az egész alpesi vakáció, éreztem némi felelősséget az iránt, hogy hol és hogyan fogjuk eltölteni a mindenki által várva-várt szabadságunkat. Már besötétedett, mire elértük a hegyek közé zárt települést, Sankt Michaelt, szélén a Könighaussal. A házat üzemeltető, barátságos Prodinger házaspár szívélyesen üdvözölt, majd megmutatták az apartmanunkat. Én fülig érő szájjal rohantam vissza a többiekhez, hogy elújságoljam, hogy a lakrészünk minden várakozásunkat felül múlja: tágas nappali, jól felszerelt konyha, mosogatógép, gyerekszoba, 2 hálószoba (az egyik saját fürdőszobával) és egy balkon meseszép kilátással. Medence, játszótér, pingpongasztal, szóval minden megvan egy tökéletes nyaraláshoz.

Másnap izgatottan indultunk a környék felfedezésére. Megnéztük a templomot, bejártuk a központot és bekukkantottunk az üzletekbe. Utóbbiakban meglepetten tapasztaltuk, hogy feleslegesen cipeltük itthonról a főzéshez szükséges alapanyagokat, mert kint is mindent megkaptunk volna azonos áron vagy akár olcsóbban is. (Persze ott sem mindegy, hogy hol vásárolunk.) Az utcákon andalogva felfedeztünk egy bűbájos parkot, egy tavirózsákkal díszített kis tóval, kúttal, veteményessel, faragott padokkal, és fákról lógó fatáblákba vésett idézetekkel. Felsétáltunk a szállásunk feletti legelőre, ahonnan akár órákat is tudtunk volna gyönyörködni az alattunk fekvő St Michael és a környező hegyek látványában, ha nem lett volna olyan rekkenő a hőség.

Megcsodáltuk a környék minden házát, virágát, mert szinte egyik mellett se tudtunk szó nélkül elmenni. A legszembetűnőbb különbség, egy magyar és egy osztrák település között, a rendezettség. Ausztriában minden ház olyan, mintha egy mintalakótelep részét képezné. Nincsenek omladozó falak, málló vakolatok, térdig érő gaz, parlagfű. Helyette pedáns kis porták, rendezett kertek, frissen nyírt fű és virágok minden mennyiségben. A szmog helyett tiszta levegőt szívtunk, a TV helyett a havas hegycsúcsokat bámultuk és filmnézés helyett jókat beszélgettünk, a konditerem helyett, pedig nagyokat sétáltunk a természetben. Hamarosan azt is elfelejtettük, hogy milyen nap van és az órára is csak ritkán pillantottunk. Nem hallgattunk híradót, és nem ellenőriztük percenként az internetet. Tehát minden feltétel adott volt a tökéletes kikapcsolódáshoz.

A legek napja

Két nap pihenő után a várva-várt kirándulás következett, amikor is a Hohe Tauern Nemzeti Parkba látogattunk. Először Ausztria legmagasabb hegycsúcsánál, a 3798 méter magas Großglochnernél tettük tiszteletünket. Már az odavezető út is elég látványos volt: viaduktok és vízesések között vezetett. Heilegenblutból indultunk, aminek a szépséges, karcsú temploma olyan, mint egy drágakő, melyet a köré tornyosuló helyek ékszerdobozként fognak körül. Ahogy kapaszkodtunk fölfelé a szerpentinen, mintha repülővel emelkedtünk volna egyre feljebb és feljebb a völgy fölé, ahol néhány perce még a Jungfernsprung vízesésben gyönyörködtünk. A nemzeti park bejáratánál 33 eurót fizettünk autónként, de minden cent megérte, mert különleges élményben lehetett részünk. A 48 km hosszú panorámaút, a Hochalpenstraße meredeken kígyózó útjain szájtátva csodáltuk a természet szépségeit. Pár perc leforgása alatt a nyárból a télbe érkeztünk. Ujjongva álltunk félre már az első hókupacnál és nagyon élveztük, hogy egy jeges tó, fehérbe borult partján piknikezünk, ragyogó napsütésben, a háttérben egy látványos vízeséssel.

Az út egy ponton kétfelé ágazik. Az egyik a Kaiser-Franz-Josefs-Höhe, felé indul, mely a legnagyobb kilátóterasz. Ez a legközelebbi pont, ahonnan megcsodálhatjuk a Großglochnert. Ám ha ez után visszafordulunk, és a kereszteződésnél továbbmegyünk Zell am See irányába, akkor még több élményben és ha lehet, akkor még szebb látványban lehet részünk. Nem egy egyszerű hegyi menetről van szó, az tény, de veterán autókkal és motorral is sokan nekivágnak az útnak és a mi kisautónk is kitűnően teljesített. Átjutván a hegyóriás túloldalára már magas hófalak között kezdődött a lejtmenet. Ilyet még télen is ritkán lát az ember, nemhogy júniusban! Drámai szépségű volt a táj, ahogy lassan magunk mögött hagytuk a jégbirodalmat, és a hajtűkanyarok visszavezettek minket a nyárba.

Ez volt a legek napja, ugyanis az utunk a legmagasabb hegycsúcstól Európa legnagyobb vízeséséhez vezetett. A - szintén a Hohe Tauern Nemzeti Park területén található - Krimml három lépcsőben, 380 méteres magasságból hullik alá és hatalmas robajjal ér földet. Akkora párafelhő veszi körül, hogy közelről alig látszik. A mindenfelé fröccsölő víznek köszönhetően nem lehet szárazon megúszni a kalandot, így a legtöbben a távolabbi fák mögé bújva keresnek menedéket és onnan fényképeznek. Aki kedvet és elég erőt érez hozzá, az egy túraösvényen felmászhat a vízesés tetejéhez is. Ez a felső szakasz egyébként már az autóútról messziről is látszik, a település felé közeledve.

Jeges, hegyes, havas, tavas

A következő egynapos kalandunk, a fényképalbumban a „jeges, hegyes, havas, tavas” címet kapta, mert ezek mindegyikéből kijutott. Reggel Werfen felé vettük az irány, de nem a várat, hanem az Eisreisenweltet látogattuk meg, mely a világ legnagyobb jégbarlangja. Az 1000 méteres magasságban lévő jegypénztár autóval vagy a hegy lábánál lévő parkolóból mikrobusszal közelíthető meg. (Az utóbbi szolgáltatásért jelenleg személyenként 6 eurót kérnek.) A barlang bejáratáig további 600 métert kell gyalogosan megtenni, de egy szakaszon felvonóba szállva rövidíthetjük le az utat. A fülkéből kilépvén káprázatos látvány tárult elénk: kopár hegyek, havas csúcsok, élénk zöld fenyőerdők zsúfolódtak egy képbe a szemünk előtt. Felérvén a bejárathoz mindenki öltözködni kezdett. Előkerültek a kesztyűk, sapkák, kabátok. Ezekre azért van szükség bent, mert fagypont alatt van a hőmérséklet még nyáron is. Ennek köszönhető, hogy a beszivárgó, olvadt hó megfagy, és csodálatos alakzatokat képez, melyek szinte évről-évre változnak, hiszen ez a folyamat jelenleg is zajlik. Bár jól jöttek a meleg ruhák, egy cseppet sem fáztunk, ugyanis a túra során 1400 lépcsőt másztunk meg. A bejáratnál minden csapat kapott egy kis lámpást, mellyel világíthatott a sötét barlangban. Ettől a Hófehérke és a hét törpe-feelingtől csak még hangulatosabb volt a hegy gyomrába tett kirándulás.

A jeges, hegyes, havas élmény után jött a hegyes, tavas. Számomra a következő megállónk, a Gosausee volt a fénypontja a napnak. Már az odavezető út is mesébe illő volt, de ami ott várt ránk az leírhatatlan. A csipkézett hegycsúcsok úgy tornyosultak a zöld, kristálytiszta vizű tó köré, mintha éles pengék vagy jégszilánkok lennének. A  közeli mezőkön tehenek legelésztek, a távoli hegyeken még hó csillogott. Oldalt karcsú, formás fenyők törtek az ég felé. A látvány egyszerűen káprázatos és hihetetlenül idilli volt. A természet a zöld minden árnyalatát felvonultatta ezen a varázslatos helyen.

Még magamhoz sem tértem az ámulatból, amikor megérkeztünk Hallstattba, Ausztria „képeslap” településére. A hegyóriások közé rejtett tóparti városka faerkélyes „mézeskalács” házai egymás fölé épültek a meredek és keskeny partoldalba. A legtöbb homlokzatát zöld növények, élénk virágok díszítik. A főtér, színes épületeivel és a templommal hosszan benyúlik a vízbe, így messziről úgy néz ki, minta a karcsú, tornyos épület a kék tavon lebegne, melybe a környező hegycsúcsok sötéten visszatükröződnek. A part mellett hattyúk úszkálnak, a főút mentén pedig bájos üzletek, hangulatos éttermek sorakoznak. Az egész olyan álomszerű volt. De ébrednünk kellett, mert ideje volt visszaindulni a szállásra. A nyaralás többi részét Lungauban töltöttük, csak rövid kirándulásokat tettünk a környéken. Megnéztük a közeli Moosham várkastélyt és átmentünk Katschbergbe, a híres síparadicsomba is, ami nyáron hosszú erdei túrák remek kiindulópontja lehet. A felfelé vezető útról pazar kilátás nyílt a kis városunkra, Sankt Michaelre.

Wiener schnitzel, Mozart és a rétesek

Ahogy lenni szokott, az egy hét most is elrepült, mi pedig autóba ültünk és elindultunk haza. De, hogy új dolgokat lássunk, egy kis kerülőt beiktatva Salzburg felé vettük az irányt. Ám mielőtt megérkeztünk volna Mozart szülővárosába, tettünk egy kis kitérőt és átruccantunk Brechtesgadenbe, Németországba. Szerettük volna megnézni a Königsee-t is, de borult volt az ég, így ez alkalommal csak sétáltunk egy nagyot a központban, a festett házak között, ettünk egy isteni epres-mandulás-vaníliás rétest, egy vajas perecet és folytattuk utunkat Salzburg felé. Itt is megálltunk egy rövid városnézésre. Megnéztük a híres zeneszerző szülőházát, lefényképeztük a várat, majd a Salzkammerguti tóvidék következett.

A Wolfgangsee partján először St Gilgenben álltunk meg, majd a bűbájos St. Wolfgangban, azzal a céllal, hogy egy tóparti étteremben hódolhassunk a kulináris élvezeteknek. Az utolsó napra tartogattuk ugyanis a kihagyhatatlan bécsi szeletet, a borjúhúsból készült Wiener schnitzelt, petrezselymes újkrumplival, áfonyamártással és salátával. Megérte kivárni a megfelelő helyet és alkalmat, mert sehol nem esett volna ilyen jól ez a remek kései ebéd, mint a muskátlis, fagerendás házak alatt, a vízparton, még hegyekkel körülvéve. Teli hassal és fájó szívvel álltunk fel az asztaltól és intettünk búcsút Ausztriának. A bánatunkat csak egy Rosenbergerben elfogyasztott utolsó apfelstrudel tudta némileg enyhíteni, de ez csak átmeneti megoldás volt, mert azon az érzésen egy egész rúd rétes sem tudott volna segíteni, amikor másnap reggel fel kellett szállni a villamosra és elindulni befelé a zajos, szmogos, zsúfolt betondzsungel, Budapest mélyére, amit egy bő héttel ezelőtt még annyira imádtam. A tehéncsordákat felváltották a forgalmi dugók, a havas csúcsokat a TV képernyő és újra használni tudjuk az internetet, de egy dolog megmaradt: az esti beszélgetések. Immáron nosztalgikus beszélgetések, Ausztriáról.

Fotók: Müller Gerda

Legújabb cikkek

Még nem tudtál dönteni?
Iratkozz fel hírlevelünkre és segítünk
legújabb és legjobb ajánlatainkkal!

Hibás vagy hiányzó adat!

Hibás vagy hiányzó adat!

Elfogadom, hogy megadott személyes adataimat a Vista saját marketing tevékenységéhez, közvetlen üzletszerzés, piackutatás és tájékoztatás céljára telefonon vagy egyéb elektronikus hírközlési úton (pl. sms, mms, e-mail), automatizált hívórendszeren keresztül, illetve postai úton felhasználja, valamint harmadik félnek átadhatja a hatályos jogszabályok szerint. Tudomásul veszem, hogy a marketing@vista.hu elektronikus címek(en) keresztül kérhetem a nyilvántartott személyes adataim törlését, módosítását, illetőleg a kezelt adatokról való tájékoztatást.

A megadott email címet regisztráltuk! Kérjük, ellenőrizze email fiókját, a hírlevél feliratkozást aktiválni kell!
Hírlevél feliratkozás

Hibás vagy hiányzó adat!

Hibás vagy hiányzó adat!

A megadott email címet regisztráltuk!