Sörgőzös barangolások Dublinban

Sokat hallottunk az írekről és az írek is hallatnak magukról: ott van rögtön a U2 rock banda, a szerencsétlenül járt Titanic és a mélyfekete Guinness nedű.

Ha ezeken a mindenki számára fogható alapképeken túl Írországra gondolunk, egy párától homályos, szitáló ködbe vesző, zord tengerpart jelenik meg előttünk, ahol a hatalmas óceánok gigászi játéka ostorozza a vad sziklákat. Végtelennek tűnő, dagadt legelők, macskaköves, falfirkás városok, ahol marcona emberek a kopottas ivók politikától átnemesült, forró hangulatán merítenek életerőt. Valami ilyesmire vágytam, mikor nekilódultam Írországnak.

Első benyomások Dublinról

Dublin, az Ír Köztársaság fővárosa kellemes meglepetés, noha küllemében, építészetében nagyban hasonló a szomszédos szigetország városaihoz. Ugyanaz a suszter készítette kaptafa: vöröstéglás épületek, cirádás korlátok futnak a György kori épületek bejárataihoz, keretezvén a legyezőablakok közrefogta ajtókat, a pár sornyi lépcső tetején. Itt-ott végtelen precizitással megalkotott sárkaparók árulkodnak a mai világ által már felemésztett múltról. Egykoron a város mára abszolút belvárosnak számító része, a mai impozáns épületekkel keretezett St. Stephan’s Green, vagy egészen közel hozzá a Merrion tér pompás György kori épületei XVIII. századi születésükkor még bőven az akkori városon kívül álltak. Az említett területek közlegelőként, illetve vesztőhelyként működtek, onnan pedig az épületekbe lépve, nyílván szükség volt a sárkaparók enyhén ívelt hátának jótékony áldására. William Butler Yeats, híres ír nemzeti költő több házat is lakott errefelé az 1920-as években, Oscar Wilde a Merrion tér 1. szám alatt szomszédoskodott, ahol szülei a kor akkori legnevesebb irodalmi szalonját működtették. Háza ma múzeum, s abból kilépve éppen túl az úton hatalmas zöld fák koronája vigyázza békéjét modern felfogású szobrának.

Dublin - ahol a turisták nem unatkoznak

A Grafton utcán botorkálok, ez a fanatikus vásárlók paradicsoma, a helyi sétálóutca. De a csillogó kirakatok között csak egy dologra leszek fogékony: mintha az álmaim s illúzióim keverékéből megtestesült kávéház állna előttem. A csoda 1850 környékéről származik, s ez a kor lengi át a helyet: belépve könnyű pörköléstől, s darálástól összetapadt kávé-függöny hullik mindenkire, a koffeinre éhezők kitágult pupillákkal szürcsölik a gőzölgő csészék tartalmát. Micsoda illatok! Igazi békebeli kávéházak kedves zajai, kanalak csilingelnek, újságok zizegnek, gyufa sercen, daráló morog, gőz fütyül. Láthatatlanul sarokba húzódok, élvezem minden percét a whiskey-vel dúsított kávém apró kortyainak. Micsoda kérdés, naná, hogy ír whiskey-vel! Állítólag az írek már jóval az angolok és amerikai társaik előtt gyártották az aranyló tüzes nedűt. Az első hivatalos whiskey lepárló üzem 1608-ból származik, Bushmill falucskából. Feltétlenül el kell látogassak oda!

Szalad az idő, ideje tovább állnom. A híres mulató negyed, a Temple Bar rejti talán az egyik legérdekesebb részét Dublinnak, és ezt nem csak a dorbézolásra kiéhezett fiatalok tömege állítja, akik a hétvégéken már a kora esti órákban alkoholtól mámoros jókedvvel, csapatokban vonulnak az utcán. Az egykori raktár negyedet a múltban hírhedt alkohol kimérők szőtték be, s kétes biztonságuk miatt a szegény és bohém lelkek központja lett. Nem csoda, ha a városatyák a teljes megszűntetés mellett voksoltak. Ám a helyet, mint tehetségük inspirálóját művészek, festők költők vették védelmükbe. A Temple Bar maradt, mára tisztes ír kocsmáktól roskadozó szűk utcák otthona, gyönyörűséges portálok sorakoznak az üres sörös hordók takarásában, utcazenészek, fel nem fedezett istenadta tehetségek szórakoztatják a kíváncsi sereget. A „fél penny-s” gyaloghídon pontosan fél penny-t kellett leszurkolni az átkelésért. A túloldalon az élet súlya az O’Conell Streetre telepszik. Ekkora életet, lüktető nyüzsgést még nem láttam! Csak úgy áramlik a tarka nép Dublin – rossz nyelvek szerint milliós költségre rúgó – „fény emlékműve” körül. A 130 méter magas toronynak a köznyelv a találó „tű” nevet adta.

 Rövid látogatás a Trinity College ódon falai között: a hatalmas campust egészen az 1970-es évekig szigorúan tiltotta a katolikus egyház, így kizárólag protestáns kiművelt emberfőket adtak a világnak 1592-es alapítása óta. A helyzet már csak azért is visszás, mert ezen egyetem könyvtárában őrzik a Kells-i könyvet, mely a világ egyik legöregebb könyve, a maga 1200 éves aggastyán korával. A négy evangéliumot tartalmazza, s viharos körülmények között, a skóciai Szent Ilona szigetről került ide, a viking csapatok elől menekítve.

Kihagyhatatlan progran Dublinban: a kocsmázás

Kimerülve az út porától, elhatározom, hogy estémet – pusztán tapasztalatszerzés céljából – egy igazi ír ivó ódon pultja mellett fogom emlékezetessé varázsolni. Hosszas keresgélés után fénysebességgel csöppenek a szilaj ír hangulattól átitatott kocsmazaj kellős közepébe. Kopott padló, megfakult bárpult, emberek párájától sűrű levegő, hihetetlen hangulat, a sarokban zenészek ülnek, előttük irdatlan mennyiségű alkohol. Zenéjük maga a mámor, rekedtes hangzás, igazi élet, a hátam borsózik, a tömeg őrjöng, ők pedig csak játszanak, isznak, és megint játszanak. Részegülten járulok a pulthoz, kérek az igazi ír férfierőből: rendelek egy guinness-t. A csapos tagbaszakadt fickó, alkarja mint Popeyé, csavarint is egyet, s leteszi elém. Látom én, hogy nincs tele a korsó, de fene tudja, mi itt a szokás, leszurkolom a pénz, s nyúlok érte. Mire Popey péklapát kezével meglegyint, majd’ elered az orrom vére.

Érzem, rosszat tettem, talán másé, amiért nyúltam. Ködben telik néhány perc, ahogy zavarom oldódik, poharamban úgy tisztul az éjfekete nedű. A csapos érte nyúl, s rátölt, csurig, sőt még annál is tovább, kemény fehér koronájába akár a nevem is beleírhatnám. Végre, mint aki elnyeri méltó jutalmát, haraphatom az első kortyot. Nem haragszom én a furcsa illemtanárra sem, olyan jól esik. Egészségére Benjamin Guinnes-nek, egészségére mindenkinek!